Jelenleg teljesen természetesnek látszik, hogy amikor SETI-ről beszélünk, akkor első sorban az amerikai kutatók által képviselt felfogást értjük alatta (olyannyira, hogy talán eszünkbe sem jut, hogy lehetne máshogy). Ennek azonban – legalábbis egy időben – volt alternatívája: a szovjet megközelítés, amely nagyon tanulságos módon és az alábbiakban kifejtendő okokból inkább CETI-ről (nem search, hanem communication) beszélt. Meg merem kockáztatni, hogy a hipotetikus földönkívüli civilizációk kutatása szempontjából szerencsésebb lett volna, ha ők válnak ezen a területen meghatározóvá, nem az amerikaiak, de erre a Szovjetunió széthullása után nem volt esély. A történetből amúgy az is kiderül, hogy bármennyire szeretnénk is (többek között én is, lévén sci-fi kedvelő, illetve jó néhány ilyen kötet szerzője is), az úgynevezett tudományos-fantasztikus irodalom olvasása olykor egyáltalán nem mindig segíti a tudományos gondolkodást.
De erről majd később – előbb arról, hogy az amerikaik (miként másutt már volt szó róla) rögtön a kezdetektől abból indultak ki, hogy az elméleti kérdések alapos átgondolása helyett egyszerűen neki kell látni (természetesen rádiótávcsövek segítségével) a keresésnek. Jellemző módon, amikor a második bjurakani konferencián, 1971-ben a szovjetek arról beszéltek, hogy milyen ismeretelméleti nehézségek merülhetnek fel (és pl. mi garantálja, hogy meg tudjuk fejteni az üzenetet, még ha képesek vagyunk is detektálni), akkor Freeman Dyson amerikai fizikus azzal intézte el a dolgot, hogy „a pokolba a filozófiával. Azért jöttem ide, hogy megfigyelésekről és eszközökről halljak”. Amivel mintegy Drake-t visszhangozta, aki az első amerikai SETI-konferencián annyit válaszolt, amikor felvetődött, hogy vajon képesek leszünk-e megérteni egy földönkívüli üzenetet, hogy ahelyett, hogy ezen rágódnánk, „gyerünk, lássunk neki az észlelésnek”.
Ismét csak a második bjurakani konferencián a történész William H. McNeill (a kevés, a vitában részt veő társadalomtudósok egyike) azt mondta, hogy valamiféle, az értelmes lények számára abban az értelemben univerzális nyelvbe vetett hit, hogy azt „mindenki” megérti, számára bizonyos értelemben sovinizmusnak tűnik – még akkor is, ha ez az univerzális nyelv a matematika lenne. Amire az amerikai Bernard Oliver annyit válaszolt, hogy ezt csak azok gondolják, akik „nem ismerik közelebbről a tudományt, illetve a csillagközi kommunikáció problémáit”. Ami túl azon, hogy eléggé lekezelően hangzik, már csak azért is furcsa válasz, mert a szovjetek – akiktől nehéz lett volna elvitatni, hogy járatosak a témában, miután akkor már évek óta foglalkoztak vele –ugyanazt mondták, mint McNeill, miközben Marvin Minsky, a mesterséges intelligencia egyik létrehozójától annyi telt, hogy azt javasolta, hogy küldjük el „nekik” egy olyan számítógép tervrajzát, amit majd megépítenek. És akkor a számítógép majd szépen megtanítja nekik a földi nyelvet. Mintha bizony egy ilyen komplikált tervrajznál nem merülnének fel értelmezési problémák.
A szovjetek egyébként ezért beszéltek SETI helyett CETI-ről, mert a dialektikus materializmus szerint az anyag „fejlődése” szükségképpen elvezet az élet, majd az értelmes élet kialakulásához – ami mai szemmel nézve tökéletesen védhetetlen álláspont, és nem is azért gondolom, hogy jobb lett volna a SETI-n belül a szovjet utat követni, mert egyetértek a kiindulási pontjukkal. Éppen, hogy nem – viszont ők, miután kiindulási pontnak tekintették az idegen civilizációk létezését, azonnal a felmerülő elméleti problémákkal kezdtek foglalkozni – és gyorsan arra jutottak, hogy „a témával kapcsolatos problémák komplex volta abból fakad, hogy elszakíthatatlanul össze vannak kötve még alapvetőbb problémákkal” (miként az első szovjet CETI-kötet https://archive.org/details/nasa_techdoc_19710005278 szerkesztője, A. S. Kaplan fogalmazott).
Nem véletlen hát, hogy Egy V. B. Sukotin nevű nyelvész ugyanebben a kötetben azt írta, hogy bár megpróbálkozhatunk a katonai hírszerzés kódfeltörési technológiáinak alkalmazásával, még jó néhány földi írás esetén sem boldogultunk. Tehát könnyen lehet, hogy egy esetleges idegen jel esetén is kudarcot vallalnánk. A matematikus A. V. Gladkij szerint pedig arra sincs garancia, hogy legalább a matematikájuk olyan lenne, mint a miénk, és így érthető lenne a számunkra. És így tovább. Vagyis már ekkor felmerültek azok az ismeretelméleti problémák, amelyek figyelmen kívül hagyásával – miként az ma már nyilvánvaló – nem igazán jutunk semmire a hipotetikus földönkívüli civilizációk kutatásában.
A szovjet és az amerikai felfogás különbségeinek persze több oka van – nem csak a dialektikus materializmus, illetve az, hogy Drake és követői nem sokat törődtek a társadalomtudósokkal (és azok sem a SETI-vel – ellentétben pl. a szovjet nyelvészekkel).
Hanem az is, a szovjetek bizonyos értelemben szerencsésebb helyzetben voltak az amerikaiaknál (bármennyire furcsának hangzik is ma ilyesmit leírni szovjet és amerikai tudósok helyzetének összevetésénél), mert miután a hatalom úgy döntött, hogy az idegen civilizációk kutatása nem ellentétes a hivatalos ideológiával, lényegében akadémiai környezetben mozogva és az akadémiai elvárásokat figyelembe véve tevékenykedhettek. Az amerikaiaknak viszont a kezdetektől egyszerre kellett volna megfelelniük a tudományos elvárásoknak, hogy a tudományos világ befogadja őket (ami nem sikerült), és olyan mértékben felkelteni az adófizetők érdeklődését a kutatásaik iránt, hogy nekik is jusson állami támogatás (végül ez sem igazán jött össze).
De más volt a tudományos hátterük is: amikor az amerikai SETI vezéralakjai iskolába/egyetemre jártak, a behaviourizmus volt az elfogadott pszichológiai irányzat – márpedig az (némi egyszerűsítéssel) azt mondta, hogy az egyetlen értelmes kérdés, hogy a megfigyelt személy, állat, bármi hogyan viselkedik. Azt kérdezni pedig, hogy hogy látja a világot, mit gondol stb. teljesen tudománytalan, mert laboratóriumi körülmények között nem vizsgálható. Vagyis az amerikaiakban az rögződött, hogy egyszerűen nem lehet olyan dolgokat tanulmányozni egy hipotetikus idegen lénnyel kapcsolatban, amelyeket egy ember vagy egy patkány esetében sem lehetne. A szovjeteknél viszont – ismét csak mivel a hatalom rábólintott – elfogadottá vált a kibernetika, és ennek a rendszerszemléletű megközelítésébe nagyon is belefért, hogy az emberi intelligencia csupán az értelem egyik lehetséges, de nem egyelten lehetséges vagy kizárólagos formája lenne.
Végezetül pedig ott a sci-fi szerepe is. Az amerikaiak fiatal koruktól kezdve lelkes tudományos-fantasztikus irodalom olvasók voltak Wellstől és a Hugo Gernsback-féle Astounding Stories-től Edgar Rice Borrouhs-ig bezárólag (akiért Sagan egyenesen rajongott). Márpedig eze a művek – irodalmi igényességtől és színvonaltól függetlenül – alapvetően humanoid idegeneket szerepeltettek. Az „idegeneknek” talán még a kinézetük is hasonló volt, de ha az nem is, a motivációik, gondolkodásuk stb. mindenképpen olyan volt, mint a miénk (az pedig más kérdés, hogy a hard science fiction aztán nagyon gyorsan átvette a nem humanoid idegenek gondolatát, amikor az a 60-as évekre a tudományos gondolkodásban – a SETI-t megalapozó amerikaiak számára túlságosan későn – megjelent).
A szovjet tudósok viszont először akkor kezdtek azon gondolkodni, hogy milyenek lehetnek a földönkívüliek, amikor tudományos problémaként találkoztak ezzel. Tehát Sagannel és általában véve az amerikai SETI-kutatókkal ellentétben nem hitték azt, hogy mivel ezek a bizonyos hipotetikus fölönkívüliek nagyon is emberszerűek, ezért nem fog problémát jelenteni a velük való kapcsolatfelvétel.
Vagyis ha a „szovjet felfogás” vált volna meghatározóvá, akkor az egész kapcsoaltfelvétellel/kommunikációs nehézségekkel kapcsolatos hozzáállás sokkal kritikusabb – és a tudományos elvárásoknak sokkal inkább megfelelő lett volna. Kár, hogy nem így történt – és még szerencse, hogy a tudomány már eddig is képes volt számos esetben újra értelmezni önmagát.
Mint ahogy ennek a SETI esetében nagyon is itt lenne az ideje.

Az alábbi táblázat azt mutatja meg, hogy az idegenek létezése és a kommunikáció sikeressége szempontjából milyen elképzelések jöhetnek számításba (a „+” értelemszerűen azt jelenti, hogy „igen, így van”, a „?” pedig a kételkedést). Az „optimista” nagyjából megfeleltethető az „utca embere” (meg a legtöbb SF-film rendezője) által képviselt felfogásnak, míg a „pesszimista” (amelyhez én is sorolom magam) azt mondja, hogy egyelőre mindkét dolog erősen kétséges (de azért reménykedni mindig lehet).