seti

Az UFO-k és a SETI jövője

2017. július 10. - zoltan galantai phd

Egy elképzelés szerint az UFO-kkal nem biztos, hogy az a probléma, hogy nem léteznek (miként például én is gondolom), hanem az, hogy a tudomány képtelen megragadni a jelenséget – függetlenül attól, hogy léteznek-e. Eközben talán modellül szolgának a SETI-nek is – bár ez nem túl biztató.

Don Donderi pszichológus azt mondja, hogy a tudománnyal az a probléma, hogy egyfelől lassú; másfelől pedig, hogy nagy mértékben „kapuőrökre” épít, akik eldöntik, hogy mit engednek be a tudományba és mit nem, és akik általában elutasítóak az állítólagos UFO-k létével kapcsolatban. Ezen a helyzeten azzal lehetne segíteni, hogy vagy a katonai hírszerzés módszereit vennénk át, vagy áttérhetnénk valamiféle esküdtbíróság-szerű (alapú) megközelítésre (Harrison, Albert A.: Starstruck. Cosmic Visions in Science, religion, and Folklore. Bantam Books, 2007, p. 63.). ufok-honnet-jonnek7422057264_020e4981ed_o.jpg
Nézzük most sorban Donderi elképzeléseit. Elsőre nekem is nagyon vonzónak tűntek – aztán, amikor jobban átgondoltam, akkor már jóval kevésbé. Sőt.
Ami a „kapuőröket” illeti, ilyenek (sajnos vagy nem sajnos) nem csupán a tudományban vannak, hanem mindenütt, ahol emberek csoportokba szerveződnek – csak éppen hangadóknak, századparancsnoknak, főnöknek stb. hívják őket. Tehát ez ellen nem az jelenti a megoldást, ha a hagyományos tudományos megközelítést valami másra cseréljük le (ahol egyébként történnek – még ha sokszor nem is sikeres – kísérletek a probléma megoldására pl. az ún. peer-to-peer review révén).
A „lassúság” pedig valami olyasmit jelent, hogy a kísérleteket és a megfigyeléseket újra meg újra megismételjük, hogy biztosak lehessünk a végeredményben. Értsd: egy vagy néhány megfigyelés/kísérlet nem bizonytó erejű – viszont a hagyományos érvelés szerint az UFO-k esetében hiányzik a megismételhetőség. Mint ahogy egyébként mondjuk a megfigyelő csillagászat esetében is, tehát ez önmagában nem gátolná meg, hogy használható hipotéziseket állítsunk fel. Sokkal nagyobb probléma, hogy az UFO-k esetén sokszor (a legtöbbször) meg a megfigyelés tényében sem vagyunk biztosak, nemhogy abban, hogy miről is szólt a megfigyelés.
Úgyhogy részben ez az, ami miatt – Donderi szerint – érdemes lehet például a hírszerzési modellt átvennünk. A II. világháborúban a brit tudósok nem hitték el, hogy rakétatámadás érhetné Londont, ugyanis hajtóanyagként kizárólag a puskaport tudták elképzelni – a hírszerzés viszont megfelelő információkat kapott az ellenállóktól. Eközben gyorsan dolgozott; képes volt számos különböző forrásból származó adatot felhasználni; levonni a megfelelő következtetéseket… stb. (uo. 64.). Azonban vegyük észre, hogy bármennyire meggyőzőnek is tűnjön ez a példa, az, hogy egy adott esetben a tudomány nem működött jól, nem jelenti sem azt, hogy más esetekben is kudarcot vallott volna (éppen ekkoriban építette meg példának okáért az atombombát, ami azért eléggé nagy tudományos teljesítmény). Sem pedig arról nincs szó hogy bár a hírszerzési módszer esetenként beválik, ez mindig így van: a németek hosszú időn keresztül félrevezették Sztálint a Szovjetunióval kapcsolatos háborús terveiket illetően; a szövetségesek a németeket a tervezett partraszállás helyével kapcsolatban – és így tovább. Szóval mennyivel is jobb a Donderi-féle „hírszerzési módszer” a tudományosnál?
Nem kevésbé problémás Donderi másik javaslata, az esküdtbíróság-modell sem. Itt az lenne a lényeg, hogy ne „minden kétséget kizáróan” állapítsuk meg, hogy az UFO-k esetében igaz-e mondjuk az ETH (extraTerrestrial Hypothesis, vagyis, hogy földönkívüli látogatókról van szó), hanem elfogulatlan kívülállók bevonásával, 90 százalékos vagy annál nagyobb valószínűéget (bármit jelentsen is esetünkben a valószínűség) tudjunk rendelni az egyik állásponthoz.
Viszont itt kezdődnek a problémák (pontosabban folytatódnak). Egyfelől Dawkins egyenesen azt mondja, hogy „az esküdtbíróság valószínűleg az egyik legrosszabb jó gondolat, ami valaha létezett” (Dawkins, Richard: Az ördög káplánja. Vince Kiadó, 2005., p. 55.). Ugyanis „az esküdtszékek egy vagy két hangadó erőteljes hatása alatt állnak”, és a döntések nem lesznek sem kiegyensúlyozottak, sem elfogulatlanok (uo. p. 57.), és amennyiben nem voltunk elégedettek a tudománnyal, akkor ezt még annyira sem lesz okunk szeretni.
Másfelől egy John Michael Greer nevű szerző azt veti fel, hogy Donderi lényegében azt javasolja, hogy ha a tudomány nem támogatja az UFO-k létét, akkor egyszerűen változtassuk meg a tudományosság kritériumait (Greer, John Michel: The UFO Phenomenon: Fact, Fantasy and Disinformation. LLevellyn Publications, 2009., p. 108.). Márpedig miközben kétségtelen, hogy az időben változik, hogy mi számít tudománynak és mi nem, egy ilyen „hozzáigazítás” legalábbis megkérdőjelezhető lenne. Persze bevezethetünk egy olyan tudományfogalmat, amely a szubjektív meggyőződésekből fakadó valószínűségeken alapul, de ha ez nem is biztosan lenne rosszabb (bár szerintem az lenne), egészen biztosan teljesen más dolgokra lenne használható vagy nem használható, mint a mostani.
Végezetül: ez az egész, az UFO-k létével vagy nem létével kapcsolatos vita – és számomra ezért is volt érdemes foglalkozni vele – felvet egy jóval általánosabb kérdést is. Azt, hogy vajon joggal remélhetjük-e (illetve miért hisszük), hogy a tudomány jelen- vagy jövőbeni formájában képes lesz minden tudományos kérdésre érdemi választ adni? Továbbá az is felvetődhet, hogy ez az immár több mint 60 éve tartó UFO-történet nem annak valamiféle modellje-e, hogy mi lesz, ha egyszer sikerül „jeleket” fognunk? Természetesen csábító azt gondolni, hogy akkor könnyebb helyzetben leszünk, mint most, amikor a megfigyelések (horribile dictu: a megfigyelők) megbízhatatlansága, a nem megfelelő dokumentáltság stb. leküzdhetetlennek látszó akadályt jelent.
A témával foglalkozó Peter Sturrock úgy fogalmaz, hogy „nem tudjuk, hogy az UFO-k csalás, illúzió vagy valóság-e. És ha valóságosak, akkor [nem tudjuk, hogy] pszichológiai vagy szociológiai természetű jelenségről van szó, vagy a fizikához tartoznak? És akkor ez utóbbi, akkor nem tudjuk, hogy a mai fizika alapján lehet-e megérteni őket vagy a 21. (esetleg 30.) századi alapján.” (idézi: Harrison, uo, p. 79 – 80.).
De ha egyszer beleütköztünk egy – egyelőre – a tudomány számára esetleg nehezen vagy éppen sehogy sem kezelhető, akkor vajon a SETI az első észleléseket követően nem válik-e majd hasonlóképpen problémássá? Elvégre ott is rengeteg olyan információ és háttértudás fog hiányozni, ami szükségesnek látszik a tudomány normális működtetéséhez.
És ugye eredetileg az UFO-kkal kapcsolatos problémákra sem számított senki.

Mitől gyengélkedik a SETI: UFÓ-k és természettudósok

microscope.pngA SETI-vel többek között az a probléma, hogy sokan nem veszik komolyan – és ez jelentős mértékben a SETI-vel foglalkozó kutatók hozzáállására vezethető vissza. Ennek - természetesen - legalább részben történeti okai vannak, de ettől nem lesz jobb a helyzet.

Setven J. Garber azt írja a NASA valahai SETI-programját tárgyalva, hogy hogy ez a terület mindig is ki volt téve a „giggle factor”-nak (kb. kuncogási tényező): akik le akarják járatni, azok könnyen gúnyt tudnak belőle űzni (Stephen J. Garber: A Political History of NASA’s SETI Program. In Archeology, Anthropology, and Interstellar Communication, 2015, p. 40.).
És ez persze így is van – na de miért is egyszerűbb a SETI-n viccelődni, mint mondjuk a szintén egyelőre nem létező témával foglalkozó asztrobiológián? scientists_1.jpgÉs erre nem válasz, hogy mert túlságosan is erős az áthallás az UFO-lógia felé: az összeesküvése-elmélet hívői sem tudják rossz hírét kelteni a történelemnek; a kreácionizmust nem szokás összekeverni az evolúciós elmélettel – és így tovább. Attól, hogy egy tudománynak van egy áltudományos ellenpontja, az adott terület megítélése nem romlik szükségképpen.
Kivéve a SETI-t, tehát gyanakodhatunk rá, hogy nem is az UFO-lógia az oka, hanem fordítva: mivel lejáratódott, ezért a talán érdeklődő, de a témában semmiképpen sem elmélyülő emberek fejében könnyen összekapcsolódott a repülő csészealjakkal meg hasonlókkal. Ami ugye nem vet rá jó fényt.
És ez ismét csak talán ez azért történhetett így, mert miként Douglas Vakoch a hipotetikus idegen értelem kutatása és az evolúciós elmélet közötti kapcsolatot vizsgálva rámutat, jelenleg a SETI-re három megközelítés jellemző:
1. „univerzális darwinizmus”
2. kemény elméleti megközelítés
3. szabad spekuláció
(Vakoch, Douglas A.: The Evolution of Extraterrestrials. The Evolutionary Synthesis and Estimates of the Prevalence of Intelligence Beyond Earth. In uo, 2015, p. 201.).
Az első nyilván arról szól, hogy az evolúciós elmélet mindenütt és minden élőlényre érvényes (ennek a felfogásnak a legismertebb képviselője Dawkins). A második nagyjából az, amit a természettudósok csinálnak a SETI-vel való foglalkozás közben (és amire jó példa a Drake-formula, amely egy egyenlet segítségével keresi a választ); a harmadik pedig az, amikor Sagan kozmikus világító bólyákról vagy éppen Davies posztbiológiai értelemről beszél (meg arról, hogy az értelmes idegen lények talán kvantumkomputerek formájában kiköltöznek a csillagközi térbe). Vagyis: a szabadjára engedett fantázia, amely nagyon szórakoztató tud ugyan lenni, de attól még nem lesz tudomány. Viszont ennek a harmadik megközelítésnek az lett az egyik következménye, hogy egy önmagát tudományként pozícionálni próbáló terület esetében bevett gyakorlatnak számit nagyjából bármit leírni, ami az eszünkbe jut. Függetlenül attól, hogy a társadalomtudományok megengednék-e, és egy hasonló felvetés nem válna-e azonnal nevetség tárgyává, ha régészetről, szociológiáról vagy történelemről lenne szó.
Ennek a meglehetősen furcsa és egyáltalán nem szerencsés helyzetnek, amikor a természettudósok (tisztelet a kivételnek) mintegy a saját játszóterükként kezelik a társadalomtudományi kérdéseket, legalább részben az lehet az oka, hogy a SETI az az 1950-es évek végére jelent meg, a Hidegháború csúcspontján, amikor ráadásul minden korábbinál meghatározóbb volt a természettudományok fontosságába vetett hit. Sőt, mit fontoságába: élethalál kérdésnek tekintették, hogy az amerikai (és persze a szovjet) gyerekek jól számoljanak és járatosak legyenek a fizikában, mert meg voltak róla győződve, hogy a tudományos-technikai versenyfutást csak így lehet megnyerni az ellenséges nagyhatalommal szemben. Tehát legalábbis nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a tudomány (értsd: természettudomány) fogja megoldani az idegen civilizációk létének vagy nem létének kérdését is (mint ahogy az akkori remények szerint az időjárás-szabályozást is).
Erről mondja Michael Brooks (A tudomány titkos anarchiája, HVG Könyvek, 2011, p. 10.), hogy „a II. világháború után a tudomány ráncfelvarráson esett át. Márka lett belőle”, és a tudósok lettek a „a hidegháború Merlinjei” (uo. p. 11.). 1957-ben az amerikaiak 96 százaléka (!) gondolta úgy, hogy a tudomány és technika eredményeinek köszönhetően az életük egészségesebb, kényelmesebb és könnyebb lett (uo. p. 14.).
Ennek tükrében érdemes azt is megemlíteni, hogy az író és természettudós C. P. Snow a két kultúráról szóló tanulmányában (amely ugyanúgy 1959-ben jelent meg, mint Cocconi és Morrison cikke) a tudományok és a bölcsészettudományok művelőit állítja egymással szembe, mondván, hogy immár két részre szakadt a társadalom. Ha ugyanis egy bölcsészt kérdezne Maxwell egyenleteiről, akkor az ugyanúgy csak a vállát vonogatná, mint az a természettudós, aki arról számolt be neki, hogy „próbálkozott némi Dickenssel”, de nem boldogult. Értsd: a két fél immár nem ugyanazt a nyelvet beszéli. Ami egyben annak is a jele, hogy az egyes tudományterületek egyre távolabb kerülnek egymástól – és ez egyáltalán nem biztos, hogy baj. Panaszkodhatunk ugyan, hogy a polihisztorok kora lejárt, mert immár egyetlen ember sem képes „minden tudást” átfogni, de ehelyett fogalmazhatnánk úgy is, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tudás olyan, sosem látott gazdagsága vesz minket körül, amelyhez az egyes ember már kevés.
Ami viszont esetünkben azt eredményezte, hogy a természettudós, aki szükségképpen nem lát rá arra, hogy mit csinál egy szociológus vagy egy tudománytörténész (mindig rendkívül bosszantó a számomra, ha egy mérnök vagy fizikus azt képzeli, hogy ért a tudománytörténethez, csak mert ért a kvantummechanikához vagy az ívhegesztéshez), nos ez a természettudó, amikor a SETI-vel kezd foglalkozni, és azt tapasztalja, hogy a társadalomtudósok nem szentelnek különösebb figyelmet a témának, azt fogja gondolni, hogy „akkor majd én”.
És ezzel már el is jutottunk oda, hogy adott esetben egyszerűen azért, mert nincsenek tisztában a társdalomtudományok legelemibb szabályaival sem, lényegében bármilyen ötletet szalonképesnek tartanak az idegen civilizációkkal és azok feltételezett viselkedésével kapcsolatban. Akik pedig nem ezt teszik (és eközben nem is biológusok), azok a „kemény tudományos” vonalnál maradnak – de sajnos az sem társadalomtudomány, és ezért nem is képes átvenni a helyét. A végeredmény pedig egy olyan SETI, amely a különböző szórakoztató, hóbortos és vad ötletekben tobzódva mintegy szükségképpen lejáratja magát.

Az evolúció adta, az evolúció elveszi: absztrakt gondolkodás?

Egy elmélet szerint legfeljebb pár ezer évünk van a tudományra, technológiára, művészetre, a hipotetikus idegen civilizációk utáni kutatásra meg nagyjából minden másra, ami igazán emberré tesz minket, mert utána bizonyos genetika változások következtében el fogjuk veszíteni az absztrakt gondolkodásra való képességünket.

right-brain-the-brain.jpgA kép forrása: itt

Az első, „támadnak az idegenek” típusú történetet Charles Sorel tette közzé 1623-ban: itt még az volt a cél, hogy kifigurázza a földönkívüli intelligencia létének akkoriban unortodoxnak számító gondolatát (Karl S. Guthke: The Last Froniter. Cornell University, 1990, p. 122.). H. G. Wells viszont 1898-ban a Világok harcában már abból indult ki, hogy a marsiak ugyanúgy alá voltak vetve az evolúciónak, mint mi – és ennek megfelelően az időben előre haladva a testük egyre inkább elsorvadt, az agyuk viszont egyre nagyobb lett, mivel Wells feltételezése szerint a gondolkodás evolúciós előnyt jelent – a gyomor viszont nem. Ezzel párhuzamosan a Vörös Bolygó egyre inkább elisivatagosodott. Értsd: miközben a környezeti feltételek az élet számára egyre rosszabbak lesznek, aközben az értelem folyamatosan fejlődik – ami nem is olyan különös feltételezés egy 19. sz. végi gondolkodó számára, ha tudjuk, hogy már valamikor a 17. század elején megjelent (leginkább Francis Bacon munkáságával) a modern értelemben vett fejlődés eszméje. Mi pedig utólag visszanézve az ó- és középkorra is tudjuk értelmezi a fogalmat, és látjuk például, hogy akkoriban is volt technológiai fejlődés, noha Bacon előtt ezt senki sem vette észre. De: fejlődés eszméje ide vagy oda, az a meggyőződés, hogy vissza is lehet esni, csak a 20. században, valamikor az I. világháború kitörése és a Szovjetunió közötti időszakban vált elfogadottá (Horowitz, Maryanne Cline (ed.): New Dictionary of the History of Ideas. Thomson – Gale, 2005, p.1912 – 1915.).
A csillagász Alan Penny pedig most abból indul ki, hogy mivel a mai értelemben vett emberi értelem csupán néhány ezer éve jelent meg, ezért a technológia létrehozására és csillagközi kommunikációra képes intelligenciához szükséges agyat egy újabb genetikai mutáció akár néhány ezer éven belül vissza is alakíthatja (Penny, Alan: The Lifetimes of Scientific Civilizations and the Genetic Evolution of the Brain. In Civilizations Beyond Earth, 2011, p. 60.). És akkor ugye nem csak idegen civilizációk jeleit nem fogjuk keresni, de azt sem fogjuk tudni, hogy nem keressük.
Az egész alapjául az a feltételezés szolgál, hogy „jelentős különbség van aközött a gondolkodás között, ami a technológia; és aközött, ami a tudomány létrehozásához szükséges” (uo. 62.), miközben az intersztelláris kommunikáció bármilyen formájához az utóbbira is szükség van.
Penny ezzel kapcsolatban az emberi gondolkodás három fázisát különbözteti meg.
1. Az első a „korai”: ez csupán korlátozott technológia létrehozását tette lehetővé (150 – 40 ezer éve).
2. A második az „átmeneti”: ekkor már megjelennek olyan, absztrakt tevékenységek, mint a barlangfestészet (bár ezek az absztrakt tevékenységek még csak korlátozott számú témát dolgoznak fel); és végül
3. az absztrakt gondolkodás valamikor a 10 – 3 ezer évvel ezelőtti időszakban alakult ki: mondjuk a korai egyiptomiak, akiknek a gondolkodása még az „átmeneti” szinten tartott, számoltak ugyan (8 tehén + 8 tehén = 16 tehén), de a 8-at mint elvont fogalmat nem ismerték- A harmadik korszakban viszont megjelent az elvonatkoztatás azon képessége, amely ma, a SETI korában is jellemez minket (uo. p. 65 – 66.)
Ez egybe esik egy, az emberi agy méretét befolyásoló genetikai változással (uo. p. 67.), és ezek szerint könnyen lehetséges, mondja Penny, hogy ez okozta. És hasonlóképpen könnyen lehetséges, hogy egy újabb genetikai változás majd az ellenkező irányba hat.
Ezen a ponton két dolgot kell megkülönböztetnünk. Az egyik az, hogy az adott érvelés mennyire van alátámasztva, és ok-okozati kapcsolatról van-e szó vagy csupán egybeesésről. Illetve, hogy elfogadjuk-e, hogy csak a biológia számít – vagy pedig meggyőzőbbnek találjuk azt a modellt, ahol a genetika csak a lehetőséget teremti meg az elvont fogalomalkotásra (meg a SETI iránti érdeklődésre), és egyéb – például kulturális/társadalmi tényezők döntenek arról, hogy tudunk-e élni a lehetőséggel.
Nekem erős a gyanúm, hogy az a világtól elzártan élő mai őserdei törzs, amely nem ismeri az absztrakt számfogalmat, genetikailag pontosan ugyanolyan, mint mi – még akkor is, ha a Penny-féle absztrakt korszak előtt élőkről elvileg elképzelhető lenne, hogy azért nem szakadtak el a tehenekben történő, konkrét számolástól, mert genetikai okokból nem voltak ré képesek. Egy 21. századi amazonasi indián népcsoport viszont képes lenne ugyan rá, de egyelőre nem jutott el idáig. Röviden: ugyanannak a jelenségnek különböző helyeken és időkben különböző okai lehetnek, és ennek megfelelően amíg be nem bizonyosodik, hogy nem egybeesésről, hanem ok-okozati összefüggésről van szó, addig legfeljebb nem kizárt, hogy Pennynek igaza van.
Másfelől viszont az vitathatatlannak tűnik, hogy az agyunkat megformáló genetikai változások legalábbis megteremtik a lehetőséget az absztrakt gondolkodásra (vagy éppen meggátolják azt), tehát nagyon is indokolt egy „genetikai visszaesés” lehetőségét is számításba venni. Mint ahogy arra is érdemes rákérdezni, hogy vajon milyen következményekkel járna egy ezzel ellentétes hatású: egy újabb gondolkodásszint megugrását lehetővé tevő genetikai változás.
Vagy – ad absurdum – csak a gondolati játék kedvéért felvethető, hogy talán még erre sem lenne szükség. Elvégre ugyanúgy, mint ahogy egy őserdei kultúra nem bíbelődik transzfinit számokkal meg a hipotetikus idegen civilizációk által kisugárzott jelek keresésével, noha megfelelő körülmények között (=modern civilizáció) nem kevésbé lenne rá képes, mint mi, hátha a mi gondolkodásunk biológiai apparátusában is ott lappang már egy újabb szint elérésének a lehetősége.
Végül még egy dolgot érdemes számításba venni. A fejlődés (miként már érintettük) történetileg nézve meglehetősen új fogalma is csak akkor értelmezhető, ha hasonló dolgokat vetünk össze: pl. a gondolkodás különböző szintjeit, illetve azok absztrakt voltát. De miért is feltételeznénk, hogy egy jövőbeni genetikai változás éppen ebbe az irányba hatna? Ami a témánk szempontjából azt jelenti, hogy még ha feltételezzük is, hogy a genetika teremti meg a különböző szintű absztrakciók lehetőségét, akkor sem garantálja semmi, hogy egy amúgy értelmes földönkívüli faj az emberiséghez hasonlóan végig halad a Penny-féle korai, átmeneti és absztrakt fázisokon. Mármint ha csak fel nem tételezzük egy ezt a folyamatot és ezeket az egymást követő lépéseket előíró törvény létét – aminek a létezése mellett egyelőre nehéz lenne érvelni. Tehát elképzelhető, hogy az a bizonyos hipotetikus értelem csak az egyik vagy a másik szintet éri el, aztán teljesen más irányba kanyarodik – vagy talán teljesen máshogy néznek ki ezek a fázisok „náluk”. Nem a korai, az átmeneti és az absztrakt követik egymást, hanem balami egészen más – amit én például elképzelni sem tudok, mivel a gondolkodásom mintegy be van zárva a Penny-féle absztrakt kategóriába.
Akinek van kedve, az tűnődjön ezen – a lényeg mindenképpen az, hogy innentől kezdve kérdéses, hogy ha a sajátunkat „értelemnek” nevezzük, vajon nevezhetjük-e ugyanebben az értelemben annak az „övékét”, miközben az alapvetően különbözik a miénktől.

SETI: meghaladni a Dyson-küszöböt

Talán valójában nem értelmes az idegen civilizációkkal kapcsolatban azt kérdezni, hogy léteznek-e vagy sem, és annak, hogy mégis ezt tesszük, többek között történeti okai vannak. Meg az, hogy a Naprendszerben élünk.

solar-system128.pngA fizikus Freeman Dyson még 1972-ben (vagyis immár nem kevesebb, mint 45 éve) mutatott rá, hogy az evolúciós biológia, a biokémia és az asztrofizika még egyszerűen nem jutott el arra a szintre, hogy választ adjanak a hipotetikus földönkívüli civilizációk létének vagy nem létének alapkérdésére (Karl S. Guthke: The Last Froniter. Cornell University, 1990, p. 10.). A helyzet a jelek szerint azóta sem változott, és a dolog többek között azért is érdekes, mert elvezet ahhoz a kérdéshez is, hogy – a 20. századot jócskán jellemző tudományoptimizmuson túl – miért gondoltuk az 1960-as évek elején, hogy készen állunk a SETI problémájának megoldására?
A válasz valami olyasmi, hogy legalább részben azért, mert korábban már lefolytattunk egy sikeres értelmes élet keresési projektet. Ami nem abból a szempontból volt sikeres, hogy találtunk volna bármit a Holdon vagy éppen a Marson, hanem abból, hogy miután a 17. században még afféle teoretikus kérdés volt, hogy vajon léteznek-e a Világmindenségben (amely alatt akkoriban leginkább a Naprendszert értették) idegen intelligenciák, a 18. sz. második felétől pedig a megfigyelési programok részévé vált, a 20. sz. első felére, az állítólagos marscsatornákkal kapcsolatos hisztéria lecsengése után egyértelművé vált, hogy nem.
saturn_large_no_text.jpgA kép forrása: itt

Amit aztán az űrkutatás csak megerősített. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire más lett volna a történet, amennyiben annyira messze vannak tőlünk a többi bolygók, hogy a 20. századi technológiákkal nem tudjuk rendesen megvizsgálni őket. vagy ha - ad absurdum - a Föld egy magányos csillag körül kering.
Akkor biztos nem az történik, mint így, amikor is egyértelmű és tudományos szempontból is minden igényt kielégítő választ kaptunk.
Ezt követte aztán az a gondolat, hogy ha
(1) a Naprendszer ebből a szempontból üres, és ha már egyszer
(2) közben kiderült, hogy az Univerzum mérhetetlenül nagyobb, akkor
miért ne terjesszük ki az értelmes élet utáni keresést?
Viszont: ez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy új technológiákra (rádióteleszkóp) támaszkodva ugyan, de ugyanazt próbáltuk folytatni, mint eddig, a szűkebb környezetünkben. Ebből a szempontból árulkodó annak a Nigel Carder nevű angol tudósnak az az 1978-ból származó megjegyzése, aki szerint az egész SETI azon a reményen alapul, hogy sikerül bebizonyítani, hogy a hipotetikus idegenek nem léteznek (Guthke, p. 10.). Csak éppen itt a távolságok, megfigyelendő objektumok óriási száma stb. miatt annyira mások a feltételek, hogy inkább az lenne a meglepő, ha a Naprendszerben sikeres megoldások („fogj egy műszert, és keresd meg – vagy győződj meg a hiányáról”) a SETI esetében is beválnának.
A SETI hívei ugyan lelkesen szokták Martin Rees nyomán hangoztatni, hogy "a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka", és ez szigorú értelemben így is van – ám ezzel valójában nem mondanak mást, mint azt, hogy míg szűkebb kozmikus környezetünkben viszonylag egyszerűen meg tudtunk róla győződni, hogy egyedül vagyunk, addig ez nagyobb léptékben nem megy. De míg az előző esetben, a Naprendszerben az idegen értelem után folyó kutatásban nem volt szükség komolyabb tudományos megalapozásra (véges számú, többé-kevésbé empirikus megfigyelés is elég volt hozzá), addig, miként erre Dyson is felhívja a figyelmet, most megfelelő elméletek kellenének. Az Urey - Miller kísérlet már 1952-ben bebizonyította, hogy egyszerű molekulákból nagyon könnyen jöhetnek létre bonyolult, szerves molekulák bizonyos feltételek megléte esetén, ám ez mindeddig nem vezetett el annak belátásához, hogy az élet is ugyanilyen egyszerűen alakulna ki. És akkor az intelligencia megjelenéséről még nem is beszéltünk (mint ahogy a technikai civilizációkéról sem), és valójában akár még az is lehetséges, hogy afféle ördögi körbe kerültünk: megfelelő számú példa nélkül nem tudunk általánosítani, viszont ezek a példák esetleg csak egy megfelelő elmélet birtokában lennének elérhetőek a számunkra. Szóval egyelőre nem igazán tudunk előre lépni, és még azt sem tudjuk, hogy tudományos szempontból egyáltalán értelmes kérdés-e az, hogy „hol vannak az idegen civilizációk”. Az ugyanis, hogy egy kérdést meg lehet fogalmazni, nem garantálja, hogy megválaszolható lesz.
Amivel nem azt akarom mondani, hogy akkor hagyjunk is fel a SETI-vel (én sem szívesen tenném), hanem csupán azt, hogy amíg – egy neologizmussal élve – meg nem haladjuk a Dyson-küszöböt, vagyis, amíg megbízható elméletünk nem lesz az életre alkalmas bolygókkal kapcsolatban; és nem rendelkezünk megbízható elmélettel az élet, illetve az intelligencia keletkezéséről, addig legfeljebb azt bizonyos tűt keresgélhetjük a szénakazalban.

Na de mennyire fontos nekünk a SETI - valójában?

science_512x512.pngAz álláspontok az abszolút fontosság hangsúlyozásától a szélsőséges elutasításig terjednek, de ez egyfelől nem jelenti azt, hogy a két szélsőség egyenlő súllyal van jelen akár a tudósok, akár az "utca emberének" gondolkodásában; másrészt azért van egy módszer, amellyel bizonyos szempontból és legalább hozzávetőlegesen meg tudjuk becsülni a választ. Mármint azt, hogy mennyire szokás fontosnak tartani a SETI-t - ami nem azonos azzal, hogy milyenek lennének egy esetleges felfedezésnek a rövidebb vagy hosszabb távú hatásai.

Az egyik szélsőséget például Almár Iván, a nemzetközileg is elismert űrkutató-csillagász képviseli: egy Jill Tarterrel közösen írt cikkének egyenesen az a címe, hogy A földönkívüli értelem felfedezése: egy komoly következményekkel járó, alacsony valószínűségű esemény. A másikat pedig Silvio Conte amerikai szenátor, aki annak idején azt mondta, hogy nem szándékozik millió dollárokat költeni a SETI-re, amikor „elég 75 centet fizetnie egy bulvárlapért valamelyik helyi szupermarketben”, ha ilyesmiről akar olvasni (Stephen J. Garber: A Political History of NASA’s SETI Program. In Archeology, Anthropology, and Interstellar Communication, 2015, p. 28.).

uf-tabloid.jpg
És ezzel el is jutottunk a pénz kérdéséhez, amely esetünkben azért fontos, mert ha abból indulunk ki, hogy – miként a közgazdaságtanban hangsúlyozni szokás – a vásárlók a lábukkal szavaznak, vagyis: a véleményüket az jelzi, hogy miért és mennyit hajlandóak fizetni, akkor élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy egy működő demokráciában az, hogy mennyit költünk egy adott témára, legalább bizonyos keretek között jól mutatja, hogy mennyire tartjuk fontosnak. És azért csak bizonyos keretek között, mert egyfelől nem mindegy, hogy ki számára mennyire fontos: a közvélemény, a tudományos világ, az állami bürokrácia vagy esetleg ezek mindegyike számára. Miközben az emberek feltehetően nem mennének tüntetni az utcára, ha a Nagy Nehézion Ütköztetőt (amelynek amúgy évi több milliárd dollárba kerül a fenntartása) bezárnák, a tudományos közvélemény által neki tulajdonított fontosságot jól mutatja, hogy évről évre tudnak rá pénzt szerezni. Értsd: ha az átlagember számára nem is, a kutatók számára elég jelentős ahhoz, hogy tegyenek érte. Ami persze még mindig nem – csak – a tudományos fontoság, ugyanis a presztízstől a megszerezhető pályázati pénzekig számos egyéb tényező is szerepet játszik (és az állami döntéshozók csak tovább bonyolítják a történetet). De annyit azért nyugodtan kijelenthetünk, hogy a Nagy Nehézion Ütköztetőt nehezebb lenne leállítani, mint az amerikai SETI-program állami támogatását 1993-ban.
Garber szerint ennek három oka volt:
• az állami költségvetési hiány;
• az, a tudományos és űrkutatási szakemberek egy része nem támogatta a SETI-t; illetve, hogy
• többen is (ld. például Conte szenátort) nem tudományos (sőt, áltudományos) gondolkodással kapcsolták össze (uo. p. 23.).
Ami az állami költségvetési hiányt illeti, a NASA SETI-programja a csúcsponton az amerikai űrkutatás költségvetésének 0,1 százalékát (!) tette ki, és ez azért bizonyult hátránynak, mert lévén szó alig valamivel több, mint 12 millió dollárról, a program továbbvitelében alig néhány szerződő/beszállító volt érdekelt, és így csupán néhány munkahelyet érintett. Vagyis a politikai lobbit nem érdekelte különösebben – a NASA-nak pedig, miután nagy költségvetési csatákat akart megnyerni, nem maradt muníciója egy ilyen kis költségvetésű program megvédésére (uo. p. 37 – 38).
Ami minden bizonnyal így is volt, csak éppen a NASA SETI-programja 1993-ban nem azért bukott el, mert kevés pénz volt rá, hanem azért volt kevés pénz, mert igazából senkinek sem volt fontos: sem az adminisztrációnak, sem tudományos kutatók nagy részélnek, sem pedig a közvéleménynek.
Amivel nem azt akarom mondani, hogy tudományos szempontból ne lehetne fontos a SETI (mármint, ha meg tudnánk mondani, hogy mit is értünk fontosság alatt), csupán azt, hogy egy maroknyi, a témával foglalkozó kutatón kívül (róluk írta Jill Tarter, hogy „elférnének akár egy telefonfülkében is”) és például az én személyes sajnálatom ellenére mint tudományos kutatási program lényegében senkit sem érdekelt sem negyed századdal ezelőtt. Meg persze azóta sem.

Vissza az alapokhoz: Cocconi és Morrison cikke

rradio-telesc.pngMondhatni, az egész modern SETI 1959-ben kezdődött, amikor nem két társadalomtudós (de még csak nem is csillagász), hanem két fizikus: Giuseppe Cocconi és Philip Morrison cikket írt az idegen civilizációk által kisugárzott rádiójelek utáni kutatásról a Nautre-be. A történészeket utánozva, akik számára alapvető fontosságú az eredeti források tanulmányozása, most azt fogjuk körül járni, hogy milyen – adott esetben ki nem mondott – előfeltételezésekre és megfontolásokra épült az egész. Az eredmény minden bizonnyal elgondolkodtató lesz.

aliens-actors1964.jpg

a kép forrása: http://www.pbs.org/newshour/updates/7-times-aliens-explained-science/

A szerzőpáros azzal indít, hogy egyelőre nincs megbízható elméletünk
„(1) a bolygókeletkezés valószínűségére;
(2) az élet eredetére;
(3) azon társadalmak evolúciójáról, melyek fejlett tudománnyal rendelkeznek”. Persze ma is ugyanez a helyzet, ez idáig rendben is van.
Csak éppen az egész SETI kiindulási pontjának tekintett cikk azzal folyattódik, hogy „az elméletek hiányában a saját környezetünk [példája] azt sugallja, hogy a csillagoknak… milliárd éves élettartamuk alatt lehetnek bolygóik, és a bolygók ezen kicsiny halmazából kettő (a Föld meg nagy valószínűséggel a Mars) életet hordoz, és az egyik bolygón olyan társadalom létezik, amely jelenleg figyelemre méltó tudományos teljesítményre képes”. Ezzel már vannak problémák, ugyanis abból, hogy a Nap körül bolygók keringenek, további információk nélkül nem lehet nagy biztonsággal arra következtetni, hogy másutt is ez a helyzet – legfeljebb arra, hogy ismerünk egy esetet (amely akár egyedi is lehet). És attól, hogy ma már tudjuk, hogy valóban léteznek más naprendszerek (ld. az exobolygó-kutatást), Cocconi és Morrison következtetése nem lesz megalapozottabb – már csak azért sem, mert ők nem következtettek, hanem mindössze kijelentéseket tettek. És nem mellékesen ugyanezt az érvelésmentes állítást alkalmazták a hipotetikus, idegen civilizációkkal kapcsolatban is: szerintük ahogy a Nap körül bolygók létéből „levezethetjük”, hogy másutt is vannak bolygók, a földi civilizáció létéből azt vezethetjük le, hogy másutt is élnek értelmes lények. Ami viszont már önmagában is problémás, hiszen miközben elképzelhetetlen, hogy egy értelmes megfigyelő ne olyan környezetben találja magát, ahol értelmes megfigyelő van, ebből nem következik, hogy másutt is léteznie kellene számára kedvező körülményeknek (nota bene: a három, Cocconi és Morrison-féle „nem tudás”: a bolygókeletkezés; az élet létrejöttének valószínűsége és az intelligens fajok létrejötte további, nem ismert paraméterekkel kiegészülve a Drake-formulában él majd tovább).
Mindenesetre a szerzők azzal folytatják, hogy az idegen „társadalmak élettartama nem ismert, ám indokolatlan lenne tagadni, hogy az ilyen társadalmak között lehetnek olyanok, melyek az emberi történelemhez képest nagyon hosszú ideig fennmaradnak”. Vagyis ezen a ponton már mintegy tényként beszélnek az idegen értelmes lények létezéséről, és eközben olyan dolgokat is adottnak vesznek (hosszú élettartamú civilizáció), amire még példát sem láttak. Egy szükségképpen nem pontos hasonlattal: ezzel az erővel mondhatnánk azt is, hogy mivel tudjuk, hogy vannak emberek, akik 120 éves korukig élnek, ezért minden bizonnyal akadnak olyanok is, akik nagyságrendekkel tovább.
Általában véve pedig a Cocconi és Morrison által követett módszer azon alapul, hogy első lépésben azt állítják valamiről, hogy elképzelhető vagy lehetséges (de még véletlenül sem érvelnek amellett, hogy miért az); második lépésben az első lépés állítását tényként kezelik; végül pedig kiterjesztik az állításokat – immár például nem csupán a másutt létező életre, de a másutt létező civilizációk várható élettartamára is.
Ami feltehetően legalább részben arra vezethető vissza, hogy mintegy visszafelé haladva okoskodtak: abból indultak ki, hogy mivel tudjuk, hogy lehetséges rádió jelet küldeni a Tejútrendszer másik végébe, ezért azt kell megnézni, hogy mire lenne szükség a sikeres csillagközi kommunikációhoz. Jellemző módon később is az volt a jellemző az amerikai SETI-re, hogy az elvi kérdéseken való töprengés helyett inkább a technológiai eszközökön alapuló kutatásra koncentráltak. Ugyanis ez érdekelte őket igazán, és ezért a nem éppen hosszú cikk kb. kétharmadát különböző technikai kérdésekre szánták – mint amilyen például a frekvenciák meg a megfigyelés célpontjaiként potenciálisan számba jöhető, közeli csillagok.
Cikküket azzal a SETI-vel foglalkozók körében híressé vált mondattal fejezik be, hogy „a siker valószínűségét nehéz megbecsülni; de ha soha nem folytatunk keresést, akkor nulla az esélyünk”. Ami persze így is van. De a keresésnek csak akkor van értelme, ha okunk van feltételezni, hogy létezik, amit keresünk – és ennek a feltételezésnek az alátámasztásával a Cocconi – Morrison szerzőpáros adós maradt.

Kapcsolatfelvétel idegen civilizációkkal: mint a neandervölgyiek?

A hipotetikus idegen civilizációk és az emberiség közötti kapcsolatfelvétellel, illetve annak nehézségeivel kapcsolatban talán támpontot nyújthat, amit a neandervölgyiek és a homo sapiens különbségeiről tudunk (vagy gondolunk).

Egyes kutatók szerint „egy neandervölgyivel való kapcsolatfelvétel [számunkra]… komplikáltabb lenne, mint amikor egy modern felnőtt elméje találkozik egy 18 hónapos gyerekével, írja a kognitív régészettel foglalkozó Paul K. Wason (Encountering Alternative Intelligences. Cognitive Archaeology and SETI. In Civilizations Beyond Earth, 2011, p. 45.). Majd pedig sürgősen hozzáteszi azt is (uo. p. 46), hogy ez a kép persze eléggé félrevezető lehet, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy az egyedfejlődés (csecsemő – gyerek – felnőtt) a törzsfejlődést modellezné. Sőt, biztos, hogy nem.
A kérdésben persze jóval több van ennél: Steven Mithen ősrégész szerint a neandervölgyiekkel kapcsolatban többek között azt érdemes kiemelni, hogy három féle intelligenciával rendelkeztek: társassal, technikaival és természetivel (=”natural history intelligence”, i. m., p. 46). Az első alapvető fontosságú minden társas lény számára; a harmadik pedig lehetővé teszi, hogy „megértsék”, ami a természetben történik, és így életben maradjanak. the-neanderthal-man.jpg

a kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/235805730464258165/

Na de mi van a másodikkal, a technológiaival? Tényleg szükségünk van erre? Hacsak nem értjük bele az „intelligencia” fogalmába per definitionem a technikai intelligencia meglétét is (márpedig miért is tennénk), úgy legalábbis elképzelhető, hogy egy idegen civilizáció jól elvan e nélkül. És még ha kikötnénk is a technikai intelligencia szükségességét a túléléshez vagy a biológiai sikerességhez (nem mintha nem boldogulna e nélkül a legtöbb faj nagyon is jól), ez még mindig nem jelentené, hogy bármikor is el kellene jutni a csillagközi kommunikációra alkalmas technológia szintjére.
Ami a neandervölgyieket illeti, jelenleg úgy tűnik, hogy volt ugyan valamiféle technológiájuk, ám az jóval korlátozottabb volt a homo sapiensénél (ami esetünkben a cro-magnoni embert jelenti): leginkább helyi anyagokból állították elő a kőeszközeiket, melyek korántsem voltak olyan változatosak, mint a mieink; használták ugyan a tüzet, de korántsem olyan kiterjedten, mint mi; nem igazán hajlottak az olyan absztrakt tevékenyégekre, mint a halottkultusz, és így tovább (p. 50 - 51.). Amiből több kutató is azt a következtetést vonta le, hogy ezek szerint máshogy gondolkoztak, mint mi, és másmilyenek voltak az értelmi képességeik (ld. a gyerek – felnőtt szembeállítást).
De, és ez elég nagy de: egyfelől szigorú értelemben véve nem tudjuk, hogy valóban máshogy gondolkoztak-e a neandervölgyiek, vagyis valóban mások voltak-e az értelmi lehetőségeik és kapacitásaik – vagy pedig ez csupán egyfajta kultúra megnyilvánulása, amely azonos biológiai, agyi, kognitív alapokon (kinek hogyan tetszik) nyugszik ugyan, ám ugyanúgy eltérő eredményekhez vezet, mint egy bridzs klub meg egy focicsapat szurkolói kemény magjának az eltérő kultúrája (én ugyan hajlok a kognitív különbségek elméletét elfogadni vagy legalább rokonszenvezni vele, de ez csupán a személyes vonzódásom a biológiai megalapozottságú magyarázatokhoz, és akár hibás is lehet, mivel sem pro, sem kontra nincsenek tényeink. Csak megfigyeléseink vannak az eltérő viselkedésekről).
Másfelől: nem szabad abba a hibába esnünk, hogy mivel a homo sapiens fennmaradt, ők pedig nem, ezért azt tételezzük fel, hogy szükségképpen „fejletlenebbek” (=kevésbé/máshogy értelmesek) lettek volna. Abból, hogy mi túléltünk, nem feltétlenül következik, hogy ez a fejlettebb temetkezési vagy éppen eszközkészítési szokásainknak lenne köszönhető. Miközben persze jó kérdés, hogy milyen lenne az, ha a jelenlegi helyett az „ők maradnak meg, nem mi” forgatókönyv valósul meg.
Végezetül – és ezzel vissza is kanyarodunk az idegen civilizációkhoz – annak, hogy a neandervölgyiek és a homo sapiens ne értették volna egymást, szintén több olvasata van (feltéve, de meg nem engedve, hogy tényleg így volt).
Elképzelhető például, hogy kölcsönösen nem értették egymást: sem az egyik a másikat, sem fordítva.
Viszont az is elképzelhető – és ez számomra sokkal izgalmasabb –, hogy a neandervölgyiek ugyan tanácstalanok voltak a mi viselkedésünket illetően, mi viszont, hogy egy meglehetősen hozzávetőleges hasonlattal éljek, ugyanúgy értettük őket, mint ahogy az ember egy nyúl viselkedését is érti – noha az nem érti az emberét. Mi több, fel sem merül benne, hogy nem érti – mint ahogy Wason is azt írja, hogy az cro-magnoniak viselkedésének értelmezésében „a neandervölgyiek [feltehetően] többé-kevésbé kudarcot vallottak, de nem is voltak ennek tudatában” (p. 50.).
Ami elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy amennyiben sikerülne felvennünk a kapcsolatot egy idegen civilizációval, akkor az vajon annyival „fejlettebb” (vagy legalábbis annyira más) lenne, hogy rá sem jönnénk, hogy már régen elvesztettük a fonalat? És eközben ők esetleg ugyanúgy értenék/kiszámíthatónak találnák a viselkedésünket, mint mi a nyúlét? Ami talán még kevésbé vonzó forgatókönyv, mint az, hogy kölcsönösen sikertelenek vagyunk egymás értelmezésében.
Vagy pedig – és ez persze jóval tetszetősebb – a közöttünk és egy „fejlettebb értelem” közötti viszony lényegileg más lenne, mint az ember – nyúl kapcsolat? Ugyanis mi – a nyúllal és talán a neandervölgyiekkel ellentétben – fel tudjuk tenni magunknak a kérdést, hogy nincs-e valami, ami annyira idegen tőlünk, hogy nem is gondolunk rá.

A SETI, a mérnökök és az archeológusok

arch-icon.pngA kérdés természetesen nem az, hogy sikerült-e már bizonyítékot találni arra, hogy „nem vagyunk egyedül” (és ennek megfelelően más értelmes lények is azt kérdezgetik maguktól-e valahol, egy másik bolygón, hogy egyedül vannak-e), hanem az, hogy kik és milyen megközelítési módokat használva kezdtek a hipotetikus idegen civilizációk kutatásával foglalkozni.

radio-tel.jpgA lkép forrása: https://www.3dsquirrel.co.uk/3d-model/13872-telescope-radio-radar-communication-outpost/

A válasz pedig valami olyasmi, hogy hosszú időn keresztül: az 1960-astól legalább a 2000-es évekig egy szükségképpen nem pontos analógiával élve leginkább olyan volt a helyzet, mintha miután a mérnökök elkészítenék az archeológusok számára fémdetektort, a régészetet a saját szakterületük részeként kezdenék kezelni. Értsd: mintha a SETI a csillagászat része lenne, noha arra keressük a választ, hogy vannak-e idegen civilizációk, és ha igen, akkor milyenek. De hát leginkább a természettudósok voltak azok, akik ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Douglas a Vakoch például azt mondja, hogy „történetileg a legtöbb, a SETI-be bekapcsolódó tudós csillagász vagy fizikus volt” (Archeology, Anthropology, and Interstellar Communication, 2014, p. xiv.. Ez a könyv amúgy szabadon letölthető, és szerintem érdemes is időt szánni rá).
Steven J. Dick a történeti összefoglalóban pedig arra mutat rá, hogy a Green Bank-i konferencián (=legelső SETI-konferencia) bár jelen volt a delfinek kommunikációjával foglalkozó John Lilly, „a társadalom- vagy humán tudományokat ne képviselte senki” (uo., p. 50.); és az első bjurakani (vagyis az első szovjet) konferencián, amelyet a Kardasov-skála kitalálója, Nyikolaj Kardasev szervezett, kizárólag rádiócsillagászok vettek részt (John Billingham, uo., p. 2-3.). És bár az 1971-es, a szovjetek által szervezett, újabb konferencián ott volt két antropológus (Kenn Falnnery és Richard B. Lee) meg a történész William H. McNeill is (p. 52.), „az utóbbi negyed században a SETI és a társadalomtudományok közötti kapcsolat jobb esetben is legfeljebb sporadikus volt”, írja Dick (p. 59.). És így tovább.
Mindez számomra (aki ha mégoly erős természettudományos érdeklődéssel rendelkezem is, azért alapvetően társadalomtudós vagyok) több szempontból fontos.Egyfelől persze azért, mert még belegondolni is rossz, hogy milyen lenne a régészet, ha kizárólag mérnökökre bíznánk, és ők a megfelelő tudás, ismeretek, szakmai fogások stb. nélkül esnének neki egy feltárásnak. Ami alapján egyébként legalábbis elképzelhető hogy a mai, SETI-ről szóló és fizikusok, csillagászok vagy matematikusok által írt könyvek túlnyomó része néhány évtized múlva ugyanolyan tudományos kuriózumnak fognak minősülni, mint mondjuk a 19. századi spekulációk a hold- meg marslakókról. Félreértés ne essék: nem azt akarom, hogy mostantól kezdve csak társadalomtudósok foglalkozzanak a SETI-vel – csak azt, hogy a természettudósok ne lépjenek túl a saját illetékességi körükön, és ne próbálják megmondani, hogy milyen lesz vagy nem lesz egy idegen civilizáció abból kiindulva, hogy ha értenek a kozmikus rádióforrások detektálásához, akkor nyilván értenek az intelligencia fejlődésének kérdéseihez is (ami amúgy a társadalomtudományról sem mondható el).
És persze az sem szerencsés dolog, ha a SETI-vel kapcsolatos intellektuális kalandozásaink során nem sokat törődünk a tudományosság kritériumaival. Márpedig ha a természettudományok logikáját próbáljuk a társadalomtudományokra ráeröltetni, akkor ez történik. Amit a mi estünkben tovább bonyolít, hogy eközben „nem választja el egyértelmű határ az idegen civilizációk tudományos kutatását a népszerű feldolgozásoktól”, mondja a tudománytörténész George Basalla (Civilized Life in the Universe, p. xii).
A téma klasszikusa, Carl Sagan például annak idején azt vetette fel, hogy mivel a fekete lyukak veszélyt jelentenek a csillagközi közlekedésre, ezért egy értelmes és technikailag magasan fejlett faj minden bizonnyal „jelző bójákat” fog elhelyezni a közelükben – mi pedig megpróbálhatjuk fogni azok jelzéseit… Ami, túl azon, hogy meghökkentően túlegyszerűsítő, egyben mintha azt is sugallná, hogy nem kell ide társadalomtudomány: némi józan ésszel bárki meg tudja mondani, hogy miként viselkedik egy (nálunk egyébként elképzelhetetlenül fejlettebb) civilizáció. Aminek a megmondására egyébként, hogy leginkább önmagamat ismételjem, a társadalomtudományok sem képesek, noha a társadalmak tanulmányozása amúgy a szakterületükhöz tartozik.
Másfelől: mondhatjuk ugyan, hogy nem a természettudósoknak kellene a SETI társadalomtudományi vetületeivel foglalkozniuk (és mostanra vannak is legalább szórványos kezdeményezések), de attól, hogy rögtön a kezdetektől a rádiócsillagászok konferenciákat szerveztek, ugyanezt megtehették volna a társadalomtudósok is. Továbbá a rádiócsillagászokhoz hasonlóan megpróbálhattak volna kutatási pénzeket szerezni; könyvsorozatokat meg folyóiratokat kiadni és kutatóközpontokat létrehozni.
De nem tették.

Hűha: a "hűha-jel" valójában nem is érdekes [updated]

rediotelescope-128.pngVagy legalábbis nem úgy, mint ahogy gondolni szoktuk. Az ún. "Wow!-szignált"1977-ben észlelték, és egészen mostanáig vezette az esetleg mesterséges eredetű, idegen eredetű jelek listáját. Amiben nem is annyira az az érdekes, hogy negyven évvel a megfigyelés után úgy tűnik, hogy megvan a - természetes - magyarázat, hanem az, hogy milyen megfontolások alapján vehettük eddig komolyan. És miért nem kellett volna.

wow_signal-big-ear-radio-observatory.jpgAnnak idején a "Big Ear" nevű rádiótávcső egy 72 másodperces rádiójelet fogott, ami annyira erős volt, hogy rögtön mellé is firkantották, hogy "hűha" (Wow!). Merthogy a rendkívülisége arra utalt volna, hogy mesterséges eredetű lehet. Most viszont a Center of Planetary Science kutatói azt mondják, hogy nem. Ugyanis az akkor még nem ismert 266/P Christensen üstökös pontosan ugyanilyen szignált produkál. Akit érdekelnek a technikai részletek, az pl, itt olvashat róla, mi viszont foglalkozzunk inkább azzal, hogy ez a történet azért érdekes, mert a tudományos kutatás számára nem éppen elfogadható logika vezetett annak a feltételezéséhez, hogy talán egy más civilizáció tevékenységének a nyomára bukkantunk rá.
A következő történt: első lépésben kimutatták, hogy a Wow! nem földi eredetű - majd pedig a második lépésben arra a következtetésre jutottak, hogy ha nem földi, akkor akár értelmes idegen tevékenységé is lehet. Amire esetleg azt válaszolnánk, hogy "de hát tényleg lehet", hiszen semmi sem zárta ki - csak éppen az e mögött a felfogás mögött álló megközelítés nagyon is emlékeztet a "hézagok istene teológiájára". Itt először feltételezzük, hogy létezik valamiféle teremtő, majd pedig amennyiben számunkra megmagyarázhatatlan jelenséggel találkozunk, akkor azt mondjuk, hogy íme, ezt minden bizonnyal az ő isteni beavatkozásának a nyoma.
Csak éppen abból, hogy mi nem tudunk valamit, miért is kellene egy felsőbb entitás létére következtetnünk? És hasonlóképpen: ha egy furcsa jelet fogunk, ez alapján miért is kellene arra gyanakodnunk, hogy esetleg mesterséges eredetű? A dolog szigorú értelemben csupán azt bizonyítja, hogy nem mindent értünk a természet működésével kapcsolatban, és ha a "hézagok istenére" hivatkozókkal szemben a legitim tudományos álláspont az elutasítás (márpedig ez), akkor ugyanezt kell válaszolnunk annak is, aki a mesterséges eredet mellett érvel a Wow! esetében. És itt nem a feltételezéssel van gond: a tudomány is úgy működik, hogy adott esetben feltételezzük egy jelenség létezését, majd erre utaló jeleket keresünk – csak éppen óriási különbség van aközött, hogy mondjuk feltételezzük a gravitációs hullámok létezését, és megmondjuk, hogy milyen jelenségre számítunk; meg aközött, hogy feltételezzük az értelmes idegenek létezését, majd pedig lényegében bármilyen furcsaságra rábökünk, és azt mondjuk, hogy „lám, lám, ez is az lehet”.
Amivel persze túlzok, de a lényeg az, hogy egy ilyen helyzetben tudnunk kellene, hogy miért éppen az adott jelenséget várjuk. Ha lett volna egy elméletünk arról, hogy miért kell Wow!-szerű jelekre számítanunk, akkor okunk lett volna azt gondolni, hogy sikerül megtalálni, amit kerestünk – itt viszont annyi volt csak a feltételezés mögött, hogy talán rádiójel lesz, és ez így túl általános. Ugyanis innentől kezdve bármilyen, szokatlan rádiójel megfelel a céljainknak – miközben semmi sem garantálja, hogy bármit, ami szokatlan, hipotetikus idegen civilizációk hoztak volna létre.
Amivel kapcsolatban még két dolgot érdemes kiemelni. Egyfelől: abból, hogy valójában nem volt okunk a hűha-jel létezését egy idegen civilizációhoz kötni, nem az következik szükségképpen, hogy az természetes eredetű. Csupán az következik, hogy nem ismerjük az eredetét, ám ez a nem tudás nem jogosít fel minket arra, hogy földönkívüli értelem létére vezessük vissza csak azért, mert esetleg meg vagyunk győződve az idegen civilizációk létezéséről. Másfelől: a "hiányok istenének" érvelése azért is nagyon problémás, mert cáfolhatatlan: ha valamiről kiderül, hogy mégsem az ő műve (és meg tudjuk magyarázni a modern természettudomány eredményeire támaszkodva), akkor a hívő egyszerűen talál egy másik "rejtélyt"- és ha azt is meg tudjuk magyarázni, akkor egy harmadikra. És így tovább. Akárcsak a SETI bizonyos hívei.

Update [2017. 06. 23.]: azóta, hogy a fentebbieket írtam, jó néhány olyan vélemény látott napvilágot, mely szerint az üstökös-magyarázat nem állja meg a helyét. Mint ahogy akkor a csillagászok véleményét fogadtam el, amikor amellett érveltem, hogy üstökös okozta, amennyiben a csillagászok általában véve úgy fogják tartani, hogy mégsem, akkor az új véleményt (nem lévén ezen a területen szakember) ugyanígy el fogom fogadni, mint most azt, hogy üstökös volt. Viszont: egyfelől egyelőre mintha leginkább a hipotetikus idegen civilizációk létét meggyőződéssel vallók mondanák azt, hogy "nem is üstökös". Egyelőre a Center for Planetary Science (ami persze abban érdekelt, hogy az üstökös-magyarázat győzzön), azt írja, hogy szerintük nincs igaza a SETI támogatónak. Másfelől - és leginkább ezt szeretném most aláhúzni - számomra nem annyira maga az üstököseredet (vagy nem üstököseredet) az érdekes, hanem az, hogy az eset jól rávilágít a hiányok istene típusú érveléssel kapcsolatos problémákra. Ami sajnálatosan sokszor bukkan fel a SETI-vel kapcsolatban.

Köszönet az update-te kapcsolatos  problémafelvetésért Nádassy Attilának és Serf Andrásnak.

süti beállítások módosítása