A SETI-vel többek között az a probléma, hogy sokan nem veszik komolyan – és ez jelentős mértékben a SETI-vel foglalkozó kutatók hozzáállására vezethető vissza. Ennek - természetesen - legalább részben történeti okai vannak, de ettől nem lesz jobb a helyzet.

Setven J. Garber azt írja a NASA valahai SETI-programját tárgyalva, hogy hogy ez a terület mindig is ki volt téve a „giggle factor”-nak (kb. kuncogási tényező): akik le akarják járatni, azok könnyen gúnyt tudnak belőle űzni (Stephen J. Garber: A Political History of NASA’s SETI Program. In Archeology, Anthropology, and Interstellar Communication, 2015, p. 40.).
És ez persze így is van – na de miért is egyszerűbb a SETI-n viccelődni, mint mondjuk a szintén egyelőre nem létező témával foglalkozó asztrobiológián? És erre nem válasz, hogy mert túlságosan is erős az áthallás az UFO-lógia felé: az összeesküvése-elmélet hívői sem tudják rossz hírét kelteni a történelemnek; a kreácionizmust nem szokás összekeverni az evolúciós elmélettel – és így tovább. Attól, hogy egy tudománynak van egy áltudományos ellenpontja, az adott terület megítélése nem romlik szükségképpen.
Kivéve a SETI-t, tehát gyanakodhatunk rá, hogy nem is az UFO-lógia az oka, hanem fordítva: mivel lejáratódott, ezért a talán érdeklődő, de a témában semmiképpen sem elmélyülő emberek fejében könnyen összekapcsolódott a repülő csészealjakkal meg hasonlókkal. Ami ugye nem vet rá jó fényt.
És ez ismét csak talán ez azért történhetett így, mert miként Douglas Vakoch a hipotetikus idegen értelem kutatása és az evolúciós elmélet közötti kapcsolatot vizsgálva rámutat, jelenleg a SETI-re három megközelítés jellemző:
1. „univerzális darwinizmus”
2. kemény elméleti megközelítés
3. szabad spekuláció
(Vakoch, Douglas A.: The Evolution of Extraterrestrials. The Evolutionary Synthesis and Estimates of the Prevalence of Intelligence Beyond Earth. In uo, 2015, p. 201.).
Az első nyilván arról szól, hogy az evolúciós elmélet mindenütt és minden élőlényre érvényes (ennek a felfogásnak a legismertebb képviselője Dawkins). A második nagyjából az, amit a természettudósok csinálnak a SETI-vel való foglalkozás közben (és amire jó példa a Drake-formula, amely egy egyenlet segítségével keresi a választ); a harmadik pedig az, amikor Sagan kozmikus világító bólyákról vagy éppen Davies posztbiológiai értelemről beszél (meg arról, hogy az értelmes idegen lények talán kvantumkomputerek formájában kiköltöznek a csillagközi térbe). Vagyis: a szabadjára engedett fantázia, amely nagyon szórakoztató tud ugyan lenni, de attól még nem lesz tudomány. Viszont ennek a harmadik megközelítésnek az lett az egyik következménye, hogy egy önmagát tudományként pozícionálni próbáló terület esetében bevett gyakorlatnak számit nagyjából bármit leírni, ami az eszünkbe jut. Függetlenül attól, hogy a társadalomtudományok megengednék-e, és egy hasonló felvetés nem válna-e azonnal nevetség tárgyává, ha régészetről, szociológiáról vagy történelemről lenne szó.
Ennek a meglehetősen furcsa és egyáltalán nem szerencsés helyzetnek, amikor a természettudósok (tisztelet a kivételnek) mintegy a saját játszóterükként kezelik a társadalomtudományi kérdéseket, legalább részben az lehet az oka, hogy a SETI az az 1950-es évek végére jelent meg, a Hidegháború csúcspontján, amikor ráadásul minden korábbinál meghatározóbb volt a természettudományok fontosságába vetett hit. Sőt, mit fontoságába: élethalál kérdésnek tekintették, hogy az amerikai (és persze a szovjet) gyerekek jól számoljanak és járatosak legyenek a fizikában, mert meg voltak róla győződve, hogy a tudományos-technikai versenyfutást csak így lehet megnyerni az ellenséges nagyhatalommal szemben. Tehát legalábbis nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a tudomány (értsd: természettudomány) fogja megoldani az idegen civilizációk létének vagy nem létének kérdését is (mint ahogy az akkori remények szerint az időjárás-szabályozást is).
Erről mondja Michael Brooks (A tudomány titkos anarchiája, HVG Könyvek, 2011, p. 10.), hogy „a II. világháború után a tudomány ráncfelvarráson esett át. Márka lett belőle”, és a tudósok lettek a „a hidegháború Merlinjei” (uo. p. 11.). 1957-ben az amerikaiak 96 százaléka (!) gondolta úgy, hogy a tudomány és technika eredményeinek köszönhetően az életük egészségesebb, kényelmesebb és könnyebb lett (uo. p. 14.).
Ennek tükrében érdemes azt is megemlíteni, hogy az író és természettudós C. P. Snow a két kultúráról szóló tanulmányában (amely ugyanúgy 1959-ben jelent meg, mint Cocconi és Morrison cikke) a tudományok és a bölcsészettudományok művelőit állítja egymással szembe, mondván, hogy immár két részre szakadt a társadalom. Ha ugyanis egy bölcsészt kérdezne Maxwell egyenleteiről, akkor az ugyanúgy csak a vállát vonogatná, mint az a természettudós, aki arról számolt be neki, hogy „próbálkozott némi Dickenssel”, de nem boldogult. Értsd: a két fél immár nem ugyanazt a nyelvet beszéli. Ami egyben annak is a jele, hogy az egyes tudományterületek egyre távolabb kerülnek egymástól – és ez egyáltalán nem biztos, hogy baj. Panaszkodhatunk ugyan, hogy a polihisztorok kora lejárt, mert immár egyetlen ember sem képes „minden tudást” átfogni, de ehelyett fogalmazhatnánk úgy is, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tudás olyan, sosem látott gazdagsága vesz minket körül, amelyhez az egyes ember már kevés.
Ami viszont esetünkben azt eredményezte, hogy a természettudós, aki szükségképpen nem lát rá arra, hogy mit csinál egy szociológus vagy egy tudománytörténész (mindig rendkívül bosszantó a számomra, ha egy mérnök vagy fizikus azt képzeli, hogy ért a tudománytörténethez, csak mert ért a kvantummechanikához vagy az ívhegesztéshez), nos ez a természettudó, amikor a SETI-vel kezd foglalkozni, és azt tapasztalja, hogy a társadalomtudósok nem szentelnek különösebb figyelmet a témának, azt fogja gondolni, hogy „akkor majd én”.
És ezzel már el is jutottunk oda, hogy adott esetben egyszerűen azért, mert nincsenek tisztában a társdalomtudományok legelemibb szabályaival sem, lényegében bármilyen ötletet szalonképesnek tartanak az idegen civilizációkkal és azok feltételezett viselkedésével kapcsolatban. Akik pedig nem ezt teszik (és eközben nem is biológusok), azok a „kemény tudományos” vonalnál maradnak – de sajnos az sem társadalomtudomány, és ezért nem is képes átvenni a helyét. A végeredmény pedig egy olyan SETI, amely a különböző szórakoztató, hóbortos és vad ötletekben tobzódva mintegy szükségképpen lejáratja magát.