seti

Új Drake-formula helyett: megválaszolhatatlan kérdések

2017. szeptember 04. - zoltan galantai phd

Az ún. Drake-formula az első amerikai SETI-konferencián azért jött létre, hogy afféle keretrendszerül szolgáljon a hipotetikus földönkívüli civilizációk kutatásához. Azóta sok kritika érte (amúgy jogosan) amiatt, hogy valószínűségeket próbál olyan dolgokhoz rendelni, melyekről semmit sem tudunk, tehát azt sem tudjuk megmondani, hogy mekkora esélyük van vagy nincs bekövetkezni (ilyen pl. az élethordozó bolygók vagy a technikai civilizációk száma, illetve élettartama); és amiatt is, hogy ezekben az esetekben valójában a „valószínűség” fogalma sem értelmezhető – hiszen az nem valószínűség, hanem tény kérdése, hogy rajtunk kívül hány helyen jelent meg az értelem. Arra viszont kevésbé szoktunk gondolni, hogy vannak olyan, kétégtelenül alapvető fontosságú tényezők is, amelyek meg sem jelennek a Drake-formulában: például, hogy sikerül-e egyáltalán rájönni, hogy üzenetről van szó, és aztán sikerül-e azt megfejteni (ezt a játék kedvéért U-val (=understanding) jelölhetnénk).
Amivel persze ugyanaz lenne a probléma, mint a Drake-formula többi elemével (N = R* • fp • ne • fl • fi • fc • L • U), de legalább arra felhívná a figyelmet, hogy vannak itt egyéb gondok is. És hogy ez miért lehet érdekes? A Green Bank-i konferencia eredményeit népszerűsítve Carl Sagan hat megállapítást (pontosabban: kérdéses, hogy mennyire megalapozott feltételezést) tartott szükségszerűnek:
1. „a Drake-formula magába foglalja az összes, a SETI számára releváns tényezőt”
2. „az élet szükségképpen megjelenik a földszerű bolygókon”
3. „a természet megismétli a sikeres adaptációkat”
4. „az értelem sikeres adaptáció, ha nem arra használjuk, hogy elpusztítsuk magunkat”
5. „minden [emberi értelemben vett] értelem eléggé hasonlít ahhoz az összes többire, hogy lehetővé váljon közöttük a sikeres kommunikáció”
6. „a kommunikációra csillagközi távolságok esetén valószínűleg rádiótávcsövek [rádiójelek] segítségével] kerül sor” (Sheridan, Mark A.: Seti's Scope: How the Search for Extraterrestrial Intelligence Became Disconnected from New Ideas about Extraterrestrials 2009, itt olvasható). Ebből minket most két dolog érdekel. Egyfelől az, hogy Sagan és a korai SETI-kutatók meg voltak róla győződve, hogy azevolúció meghatározó eleme a konvergencia. Általában véve is támogatták az uniformitás feltételezését (azaz szerintük a világ mindenütt ugyanolyan fizikai close-encounters-of-the-third-kind.jpgtörtvényeivel és az azokból fakadó, mindenütt azonos eredményeivel/következményeivel, mint itt), és az evolúcióval kapcsolatban úgy gondolták, hogy miként a vízben úszó élőlények, legyenek bár halak, emlősök (=delfinek) vagy madarak (=pingvinek) szükségképpen hasonló alakot vesznek fel, mert a közeg ezt teszi szükségessé, ugyanez a helyzet az értelem esetében is.Csak éppen mindebben ki nem mondva bár, de benne rejlik az a feltételezés is, mely szerint egyedül a természetes szelekció számít, miközben Darwin már az 1800-as évek második felében beszélt a szexuális szelekció szerepéről is: ennek értelmében (kissé leegyszerűsítve) azok a hímek fognak előnyhöz jutni a szaporodásban, és fogják tovább adni a génjeiket, amelyek eleget tesznek a nőstények által támasztott elvárásoknak – bármik legyenek is azok, amennyiben nem gátolják meg a sikeres szaporodást. Az evolúció ugyanis – a rendkívül népszerű, ám nem kevésbé rendkívül félrevezető „legrátemettebb fennmaradása” koncepcióval ellentétben – mindenki fennmaradását megengedi, aki/ami nem túl „rátermetlen” ahhoz, hogy kihulljon arostán. Vagyis a lehetséges megoldások fázisterén belül számos különböző megoldás megengedett, és innentől kezdve legalábbis nem vehető biztosra, hogy az értelem olyan, mint a vízben úszó állatok alakja. Elvégre más élőlények az ember létezésénél sokkal hosszabb ideig is elboldogultak emberi értelemben vett intelligencia nélkül az egysejtűektől a cápákig bezárólag. Persze ez a Sagan-féle „uniformitás” gondolata állt az olyan szélsőséges feltételezések mögött is, mint pl. azé a Robert Bieri nevű (másutt általunk már emlegetett) biológusé, aki a „konvergens evolúció” alapján ugyanúgy biztosra vette, hogy az idegenek humanoid kinézetűek, mint a Harmadik típusú találkozások rendezője.De még ha elfogadnánk is a konvergens evolúció = értelem szükségszerűsége tételt (mint ahogy jelenleg nem sok minden szól mellette), akkor is maradnak további problémák.Az amerikaik annak idején abból indultak ki, hogy létezhetnek idegen civilizációk, és keresni kell őket – ha pedig sikerül fogni a jeleiket, akkor már egyszerű lesz a dolgunk (ld. a Sagan-féle 5- pontot). Értsd: szerintük a kérdés csupán az volt, hogy léteznek-e – tehát erre kell rádiótávcsöves kutatással válaszolnunk.Ami persze több, mint problémás. Tételezzük ugyanis fel a példa kedvéért, hogy sikerült mesterségesnek tűnő jelet fognunk, és megfejtenünk is (amit én ugyan a fentebbiek alapjén nem igazán hiszek, de tételezzük fel). Ez biztosan nem lesz rövid folyamat, vagyis nem az fog történni, hogy az üzenet detektálását követően a tudósok kijelentik, hogy megvan a kapcsolat. Előbb minden bizonnyal megpróbáljuk kizárni a természetes eredet lehetőségét (az ezzel kapcsolatos vitákról feltehetően beszámolók is megjelennek majd, és az emberek egyre inkább tudomásul veszik, hogy legalább a lehetőség felmerült). Aztán – ismét csak tételezzük fel – hónapokkal, évekkel vagy akár évtizedekkel később sikeresen dekódolják az üzenetet, akár mi is legyen az.Viszont ezen a ponton még mindig nem dőlhetünk hátra, ugyanis azt ugyanis még mindig nem tudjuk, hogy értelmes lényektől származik-e az üzenet.Egy analógiával élve: 2003-ban egy chicagói jogász konferencián próbapert szerveztek, ahol az volt a kérdés, hogy egy bizonyos (a valóságban persze nem létező), BINA48 nevű szuperszámítógép, amely ügyfélszolgálatosként dolgozott volna, értelmesnek tekinthető-e.A bíróság válasza pedig az volt, hogy ezt nem tudja megállapítani. Ugyanis alapvető különbség lehet aközött, hogy valami értelmesnek látszó módon viselkedik-e, vagy pedig értelmes abban az értelemben, hogy ugyanúgy érti, amit ő maga mond vagy gondol, mint mi. Gondoljunk csak arra, hogy bár a Watson nevű célszámítógép már évekkel ezelőtt megalázó vereséget mért az emberekre a Jeopardy! nevű játékban, ahol természetes (angol) nyelven feltett kérdésekre kellett válaszolnia, abból, hogy értelmes válaszokat adott, nem következik, hogy szükségképpen értelmes is: bár az értelmes lények értelmesen szoktak válaszolni, nem csak értelmes lénytől származhat számunkra értelmesnek tűnő válasz.Úgyhogy azt követően, hogy nem csak fogtuk, de meg is fejtettük azokat a bizonyos, egyelőre nagyon is hipotetikus földönkívüli jeleket, és értelmesnek látszó eredményt kaptunk (és most tekintünk el attól, hogy hány buktatója lehet egy ilyen üzenet értelmezésének), még mindig nem fogjuk tudni, hogy a küldők valóban intelligensek-e. Ami egyrészt eléggé messze van Bieri humanoid földönkívülijeitől. Másrészt pedig mivel elvileg is lehetetlen „tudományos” választ adni arra kérdésre, hogy az üzenetküldők értelesek-e, elvégre nem tudnunk ténylegesem meggyőződni róla, hogy földi értelemben gondolkoznak-e. A filozófiában az „other minds” problémája éppen erről szól, vagyis arról, hogy valójában elvileg sem lehet megbizonyosodni róla, hogy másoknak is ugyanúgy érzéseik és gondolataik vannak, mint nekünk. Elvégre a sajátunkról is azért tudunk csak, mert közvetlenül megtapasztaljuk. Az pedig más kérdés, hogy mivel minden embernek azonos az evolúciós eredete, a saját magunk megfigyelése alapján elég jól megjósolhatók a reakcióik, minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a többiek is olyanok mint – azt is beleértve, hogy ugyanúgy értelmesek is.Egy idegen üzenet megfejtése után azonban feltehetően nem fognak a rendelkezésünkre állni ilyen kapaszkodók, ezért egy idő után a bizonyosság megszerzése helyett majd talán valamilyen más forgatókönyv valósul meg.Elképzelhető például, hogy vagy az egyik (igen, intelligensek, még ha esetleg furcsa módon is), vagy a másik álláspont (nem, nem azok) kerekedik felül annak ellenére is, hogy nem szólnak mellette igazán erős érvek. És az is elképzelhető, hogy hosszú időn keresztül (ami ad absurdum kiteheti akár az emberi civilizáció élettartamát is) képtelenek leszünk konszenzusra jutni, miközben néha az igenek, máskor a nemek hívei vannak többségben. És elvégre miért is ne lenne így: semmi sem írja elő, hogy ugyanazt kell gondolnunk ilyen, valójában eldönthetetlen kérdésekről.

Földebb a Földnél – vagy éppen okosabb nálunk

Amikor H. G. Wells megírta a Világok harcát a 19. század végén, akkor az volt az egyik kiindulási pontja, hogy az emberekre támadó marslakók technológiailag azért fejlettebb nálunk, mert jóval régebben léteznek, mint mi, és a Vörös Bolygón uralkodó, egyre rosszabbá váló körülmények olyan evolúciós nyomást gyakoroltak rájuk, amelyek következtében mintegy fejlettebbé kellett válniuk nálunk, ha nem akarnak kihalni. És ez így meggyőzően is hangzik – viszont ki nem mondva bár, de tartalmazza azt a feltételezést is, mely szerint az evolúció odaát is nagyjából ugyanolyan sebességgel működik, mint nálunk, és ezek szerint az egyik érteles faj azért lesz értelmesebb a másiknál, mert több ideje van a fejlődésre.
war-of-worlds.jpgEhhez képest az antropológusMichael Askhenazi a hipotetikus idegen civilizációkra vonatkozó szakirodalom áttekintésekor azt veti fel, hogy még ha tényleg átlagos is a Föld (meg a földi élet és az itt uralkodó körülmények, miként fel szokás tételezni), ez nem jelenti azt, hogy minden pontosan ugyanolyan másutt is, és legalábbis elképzelhető, hogy egyes fizikai paraméterek megváltoztatása az élővilágot is alapvetően átalakítja. Az ember ősei például azért váltak szárazföldi lénnyé (ami aztán lehetővé tette a tüzet használó technológiák kifejlesztését, és ennek a jelentőségét valószínűleg nem kell hosszasan ecsetelni), mert a gravitáció nem volt túlságosan nagy. Máskülönben sosem tudtak volna kimászni a partra, illetve csak a vízben nőhettek volna elég nagyra ahhoz, hogy értelmessé váljanak (érvényesek (Askhenazi, Michael: What We Know About Extraterrestrial Intelligenc. Foundations of Xenology. Springer, 2017, p. 38.). A földinél nagyobb radioaktivitás pedig talán annyira megnövelte volna a mutációt, hogy a fajok fogalma, „amely olyannyira hasznos a földi biológiában, nem lenne értelmezhető” (uo., p. 41.). Például egy alacsonyabb gravitációjú bolygón, ahol a bolygó kialakulásakor több radioaktív anyag maradt volna a bolygókéregben. Úgyhogy „elképzelhető, hogy az intelligens életformák evolúciója, ha az egyáltalán lehetséges, kevesebb időt venne igénybe, mint a Földön, ahol 3,5 milliárd évig tartott” (uo. p. 38 - 39.).
Amire az a szokványos ellenvetés, hogy miként Howard Gardner már az 1980-as években rámutatott: nem csak az IQ-teszt megoldó intelligencia létezik (amely egy gonoszkodó álláspont szerint kizárólag azt méri, hogy az ember mennyire jól oldja meg az IQ-tesztet). Hanem ott van a nyelvi, a vizuális, az interperszonális (stb.) intelligencia is – tehát nincs is értelme „intelligenciáról” mint olyanról beszélni. Akkor pedig hogyan is állíthatnánk, hogy az egyik értelmes faj intelligensebb a másiknál?
Egy látszólagos kitérőt téve: Antonin Gonzalez 2013-ban kidolgozott egy „földhasonlóági indexet”, melyen az 1 azt jelentette, hogy „tökéletesen olyan, mint a Föld”, és melyen a Vénusz például 0,78-as, míg a mars csak 0,64-es pontszámot ért el. És hogy még izgalmasabb legyen a dolog: szimulált exobolygók esetén akár 0,93 is kijött – és akadt olyan (ismét csak szimulált) exobolygó is, amelyen kedvezőbbek voltak a körülmények az életre, mint nálunk (ami ugye nem ugyanaz, mint a földhasonlósági index) (Impey, p. 192 – 193.). De hát miért is csodálkoznánk ezen: ha (és ez persze nagy kérdés) a Föld átlagos hely átlagos élővilággal, akkor máshol előfordulhatnak még kedvezőbb feltételek is.
És ugyanez a helyzet az intelligenciával is – mármint ha értelmetlen dolog ebben az esetben összehasonlíthatóságról beszélni. A filozófus Nicholas Rescher szerint két zongoraművész teljesítménye azért vethető össze, mert mindketten ugyanazt csinálják, viszont két civilizáció fejlettségét ugyanúgy nem lehet egymással összevetni, mint a kínai szakácsművészetet sem a római bronzművességgel. Elvégre olyan nagy mértékben különbözhetnek (Lamb, David: The Search for Extaterrestrial Intelligence. A Philosophical Inquiry. Routledge, 2004, p. 187.).
Amit hosszú időn át (például én is) meggyőzőnek találtam.
Valójában azonban ez nagyon is félrevezető hasonlat. Ugyanis – legalábbis bizonyos határok között – egyáltalán nem evidens, hogy ki a nagyobb zongoraművész (író, filozófus, természettudós stb.). Tehát vagy azt mondjuk, hogy teljesen szubjektív kategóriáról van szó (amivel persze nem jutnánk előrébb), vagy pedig azt, hogy első lépésben meg kell állapodnunk abban, hogy mit tekintünk a „nagyság” kritériumának (többen mennek el a koncertjére? nagyobbak a bevételei? az általunk autentikusnak tartott zenekritikusok többre értékelik?), a második lépésben pedig ez alapján hasonlítjuk őket össze. Mint ahogy a társadalomtudományokban is ez a gyakorlat, amikor olyan dolgokat akarunk mérni, amelyek nem léteznek „önmagukban”, hanem előbb kell hozzájuk egy definíció, amely aztán lehetővé teszi az összehasonlítást (mint ahogy egyébként pl. a csillagokra is adnunk kell egy definíciót, mielőtt arról kezdenénk beszélni, hogy melyik a nagyobb vagy fényesebb).
Tehát annak ugyan nincs értelme, hogy azt mondjuk, hogy az egyik civilizáció fejlettebb – annak viszont van, hogy azt mondjuk: fejlettebb abban a tekintetben/azt értve a fejlettség alatt, hogy… és aztán jöhet a meghatározás. Az a tény, hogy a „fejlettség” nem értelmezhető önmagában, nem jelenti azt, hogy nem adhatunk rá meghatározást – mindössze tisztában kell lennünk vele, hogy nem egyedül a mi definíciónk lehetséges.
Amit azért fontos hangsúlyozni, mert az intelligenciával ugyanez a helyzet. Amennyiben megállapodunk abban, hogy az adott vizsgálat vagy összehasonlítás keretein belül mit értünk az intelligencia alatt, akkor ugyanúgy ki tudjuk jelenteni, hogy az egyik értelmes faj intelligensebb, mint a másik, mint ahogy az exobolygók esetén is – legalább elvileg – előfordulhatnak a Földnél is földszerűbb bolygók, és hasonlóképpen: az is elképzelhető, hogy valahol kedvezőbbek a körülmények az intelligencia fejlődésére, mint itt. És elvileg az is előfordulhat, hogy nem azért „okosabbak” nálunk, mert hosszabb evolúciós múltjuk van, hanem azért, mert kedvezőbbek az intelligencia számára a körülményeik

Az életig vezető út

edu_science.pngJelenleg abból szokás kiindulni, hogy a fizikai törvények az egész Univerzumban ugyanolyanok, mint a Földön, vagyis helytől és időtől függetlenül érvényesek (Askhenazi, Michael: What We Know About Extraterrestrial Intelligenc. Foundations of Xenology. Springer, 2017, p. 35.). Ha a Fermi-paradoxonra adott válaszok számát akarnánk szaporítani, akkor most felvethetnénk, hogy talán mégsem, és a lokálisan megfigyeltekből ez esetben nem biztos, hogy lehet az univerzálisan érvényesre általánosítani. Értsd: nekünk itt most életbarátnak vagy legalábbis az élet számára kedvezőnek látszik a Világmindenség, de nem biztos, hogy ez más térrészekben is így van (ugyanis ott esetleg mások lehetnek - legalább ennek a gondolatkísérletnek az erejéig - a biológiai keretrendszeréül szolgáló fizikai törvények, csak mi nem tudunk róla).

chemist-vintage-illustration.jpg
De hogy ennek taglalása helyett a többé-kevésbé lokális megfigyelésekből való következtetésekkel kapcsolatos logikai problémáknál maradjunk: „valószínűnek látszik, hogy az élet… [másutt is] nagymértékben ugyanazokon az alapokon fejlődik ki, mint a Földön”. Emellett a szokásos érvelés szerint két dolog is szól: egyfelől az, hogy a odakint, a világűrben csak úgy hemzsegnek a szerves molekulák. Másfelől pedig az, hogy amikor az 1950-es években megpróbálták rekonstruálni az ősi Földön uralkodó körülményeket (ez volt a Miller – Urey kísérlet), akkor ezek a bizonyos szerves molekulák szinte azonnal létrejöttek (uo., p. 36.).
Ez a két érv azonban nem is olyan meggyőző, ha meggondoljuk, hogy valójában semmi sem következik belőlük az életre vonatkozóan – ugyanis nem az életre vonatkoznak (vagy legalábbis nem tudjuk, hogy arra vonatkoznak-e). Az egyik egyszerűen azt állítja, hogy a világűrben találhatóak olyan molekulakombinációk, melyek az élet építő kövei – de azt nem teszi biztossá, hogy található odakint élet is (legfeljebb lehetővé). Természetesen megtehetjük, hogy azt mondjuk, hogy ezek a molekulák a földönkívüli élet valamiféle indikátorai – csak éppen ez az, amit valójában nem tudunk. Egy hasonlattal élve: mintha azt mondanánk, hogy nyilván van máshol is élet, mivel a Földön is meg tőlünk milliárd fényévekre is találhatóak különféle elemi részecskék – ám attól, hogy az általunk ismert élet elképzelhetetlen az elemi részecskék nélkül, a jelenlétükből nem következtethetünk az élet megjelenésére. Vannak olyan helyek, ahol jelen vannak, és jelen van az élet is (például itt, a szobámban, ahol ezeket a sorokat írom); és vannak helyek, ahol jelen vannak ugyan, de az élet hiányzik mellőlük. Az pedig, hogy a Miller – Urey kísérletből több mint ötven év alatt nem sikerült eljutni az életkonstruálásig, mintha arra utalna, hogy gond van a kiindulási ponttal, mely szerint a szerves molekulák elegek vagy majdnem elegek hozzá.
És különben is: három forgatókönyv lehetséges:
1. szükséges és elégséges: a szerves molekulák jelenléte szükséges és elégséges is az élet létrejöttéhez: ha az egyszerűbb kémiai konstrukciókból meglehetősen egyszerűen bonyolult szerves vegyületek lettek, akkor az utóbbiakból ugyanolyan könnyen és természetesen fogunk eljutni az élő anyagig. Amire viszont azt válaszolhatjuk, hogy na de vajon miért is? ez állítás, nem pedig érv.
A második elképzelhető variáció szerint
2. szükséges, de nem elégséges a különböző organikus vegyületek megléte az élet kialakulásához. Értsd: valami más is kell hozzá: akár nagy számú próbálkozás, akár egy „valószínűtlen” véletlen stb.
3. Elégséges, de nem szükséges: végezetül elképzelhető, hogy a szerves molekulák esetében is ez a helyzet, vagyis: lehetne máshogy is csinálni. Ha megvannak a szerves molekulák, akkor élet lesz belőle – de attól, hogy nincsenek meg, az élet létrejöhet máshogy is.
Mármint az olyan életét, amely nem a szerves molekulákból, hanem valami másból építkezik, és innentől kezdve ha azt nem is tudjuk megmondani, hogy mi az igazság, de az azért valószínű, hogy jelenleg egyik lehetséges megoldást sem vethetjük el. És ez így is lesz egészen addig, amíg nem sikerül ténylegesen idegen életet találnunk.

Rádiótávcsövekről és érzékszervekről, meg a tudomány teljességéről

A SETI sokak szerint valójában nem egyszerűen az idegen civilizációk utáni kutatás: amit keresünk, az „olyan, nagy rádiótávcsövek építésére való képesség, melyekkel csillagközi kommunikációt lehet folyatni”, mondja a fizikus John Billingham (idézi: Askhenazi, p. 81.), és a rádiótávcső, mondhatni, mindmáig a SETI címerállata. Ez azonban két kérdést is felvet: hogy miért éppen ez; illetve, hogy a rádiótávcső valóban szükséges és elégséges indikátora-e az idegen értelem létezésének.

ant-science-fiction.jpgAz ún. optikai SETI-nek ugyan egészen a 19 sz-ig visszanyúló hagyományai voltak, és bizonyos értelmben az is az optikai SETI egy formájának tekinthető, amikor a Naprendszer bolygóin értelmes lények építményeit keresték tácsővel, de Cocconi és Morrison 1959-es, a modern SETI-kutatásokat elindító cikke az esetlegesen értelmes eredetű rádiójelek detektálásával foglalkozott, és az első modern SETI-keresés, az OZMA projekt) is rádiótávcsöves észleléseken alapult (amúgy eredménytelen volt). Aztán még 1961-ben megjelent a Nature-ben egy újabb cikk, melynek szerzői: R. N. Schwartz és C. H. Townes azt vetették fel, hogy inkább optikai jelek után kellen kutatni – viszont a /0-as évekaz amúgy soha meg nem valósuló Cyclops-projektjéhez készülő tanulmányban az szerepelt, hogy a csillagközi por- és gázfelhők túlságosan könnyen blokkolnák őket. Úgyhogy csak az 1990-es évekre vált elfogadottá, amikor rájöttünk, hogy akár nem túl bonyolult technológiák segítségével is a Napnál a megfelelő tartományban ötezerszer fényesebb jelet tudnánk produkálni (Lamb, p. 27 – 29.).
Persze amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy miért nem optikai SETI a rádiócsillagászat helyett, akkor ki nem mondva bár, de abból indulunk ki, hogy az általunk használt látás a legjobb/leghatékonyabb/legalacsonyabb költségű. És azért ebből indulunk ki, mert jól bevált – többek között abból kifolyólag, hogy a földi légkör jól átenged bizonyos hosszúságú fényhullámokat, egy rádiótávcső-szemnek viszont túlságosan nagynak kellene lennie ahhoz képest, hogy mekkorák a földi élőlények, hogy jó felbontású képet kapjunk. Vagyis az evolúció az ilyen megoldásokat kiszelektálta (vagy kiszelektálta volna, ha egy élőlény ezzel kísérletezik).
A páros látószerv viszont annál jobban bevált, mivel egyszerűen produkál térbeli képet. Nem terjedt el viszont az élőlények feje hátulján/hátsó részén található, illetve esetünkben nem található harmadik szem: ahhoz a védekezésben jelentkező előnyhöz képest, amit ez jelentett volna, minden bizonnyal túl nagyok lettek volna az evolúciós költségei. És talán ugyanez igaz arra is, hogy a földi élet ahelyett, hogy külön szemeket fejlesztett volna ki a közeli és a távoli látásra, ezt egyetlen, állítható fókusztávolságú optikai eszközzel oldotta meg a dolgot(Askhenazi, p. 44 – 45.).
De azért korántsem biztos, hogy a miénk az „univerzális látási alapmodell”. Lehetséges például, hogy bizonyos körülmények között mégis megéri hátrafelé is látni – és elképzelhetőek egészen egzotikus megoldások is. David Brin például azzal a gondolattal játszott el, hogy mi lenne, ha egy idegen lény valamiféle természetes lézert használna távolságmérésre (uo. 51.). Bár „az érzékszervek és a gondolkodás bizonyos értelemben szorosan összekapcsolódtak” (uo. p. 43.), egy ilyen megoldás nem jelentené azt, hogy ez a teremtmény sosem jutna el a csillagászatig meg esetleg a más értelmes lények kereséséig (ami persze csak lehetőség, nem szükségszerűség). Ugyanis ne felejtsük el, hogy a rádióhullámokat mi sem látjuk „közvetlenül”: az általuk kirajzolt képet át kell „konvertálni” a szemünk számára. Amit a „lézerlátás” esetén (bármennyire is különbözzék az a miénktől) szintén meg lehet tenni. Tehát a konvertálhatóságnak köszönhetően egy ilyen egzotikus érzékszervvel rendelkező értelmes lény is végezhetne optikai vagy rádiócsillagászi megfigyeléseket, bár az ő csillagászattörténete nagyon más lenne, mint a miénk, akik azóta tudunk az „égboltról”, amióta látunk és gondolkodunk, és akiknél a rádióhullámok 19. század végi felfedezése után, nagyjából a rádiózás felfutásával és azzal a felismeréssel párhuzamosan, hogy az Univerzum sokkal nagyobb, mint korábban hittük, megjelent, majd pedig az 50-es évektől a SETI-n belül egy időre lényegében egyeduralkodóvá vált a rádiócsillagászat. Vagyis ha a Naprendszeren belüli értelmes élet keresésének az optikai távcsövek voltak az elsődleges eszközei, akkor a Tejútrendszeren belüli kereséseknek leginkább a rádiótávcsövek – ami persze felveti a kérdést, hogy ha a tényleges kutatást ki akarjuk terjeszteni „az egész Világmindenségre”, akkor megint csak új eszközökre (=új megközelítési módokra) lenne-e szükségünk.
Egy hipotetikus földönkívüli értelem viszont – „lézerlátás” ide vagy oda – nem biztos, hogy ugyanolyan megoldásokat alkalmazna, mint mi. Ugyanis amikor az optikai vs rádiójel kérdéskörét tárgyaljuk, akkor implicit módon abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a tudomány teljes. Értsd: mondjuk a 19. század végére minden olyan kommunikációs lehetőséget feltérképezett, ami a mi technikai civilizációnk számára elérhető volt.
Azaz itt nem arról van szó, hogy majd később találunk-e valami újat, hanem arról, hogy a lehetséges felfedezések közül nem maradt-e ki valami. Hogy úgy gondoljuk-e, hogy a tudomány az adott korban hézagmentesen kitölt minden rendelkezésre álló kutatási teret, és megtalált-e mindent, ami egyáltalán a módjában állt.
Mert ha nem, akkor hézagok maradhattak venne, csak éppen mi egyfajta útfüggésként minél messzebb jutunk egy irányba, annál kevésbé fogunk visszafordulni, és az alapoktól újrakezdeni a vizsgálódást. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy egy másik értelmes faj is arrafelé haladna, amerre mi, és innentől kezdve amikor a SETI-ről beszélünk, az egyik alapvető kérdés, hogy olyan-e a fizikai valóság természete, hogy megengedi, hogy teljesen különböző irányokba haladjunk, mint amikor egy hegytetőről különböző irányokba vezetnek lefelé az ösvények”, vagy egyfajta „minden út Rómába vezet” elv érvényesül, és előbb – utóbb például szükségképpen a rádióhullámoknál lyukadunk ki. Értsd: feltételezhetjük ugyan a természet uniformitását, de esetünkben nem tudható, hogy a különböző civilizációk esetleg gyökeresen eltérő problémákat tartanak-e fontosnak, és ennek megfelelően teljesen más dolgokra kérdeznek-e rá – ami ugye eltérő válaszokat eredményezhet (uo. p. 186). Többek között olyanokat is, amelyben a rádiótávcső nem szerepel (sőt, ad absurdum, a rádióhullámok sem – valamilyen, számunkra ismeretlen jelenség viszont igen.
Mindenki döntse el maga, hogy ezt tartja-e valószínűnek – az viszont nem döntés kérdése, hogy a Billingham-féle elképzelés arról, hogy a SETI = rádiótávcsöveket építő civilizációk keresése, mennyire védhető. Ugyanis itt az a probléma, hogy ezen feltételezés szerint egy, adott esetben bonyolult mintázatot mutató rádiójel egyenlő az idegen technikai civilizáció létével.
Ám ez tipikus logikai hiba: attól, hogy a „ha A, akkor B” igaz, nem biztos, hogy „B”-ből is következik az „A”. Ha alkalmazott tudományfilozófus vagyok, akkor ember vagyok – de attól, hogy ember vagyok, nem fogok szükségképpen alkalmazott tudományfilozófiai kérdésekkel bíbelődni. És hasonlóképpen: ha földi értelemben vett technikai civilizáció vagyok, akkor építhetek rádiótávcsöveket és sugározhatok ki jel sorozatokat, de attól, hogy valahonnét jelsorozatok érkeznek, nem szükségképpen van a dolog mögött technikai civilizáció. Billingham ott hibázik, hogy „az adott [technikai] eszköz komplexitását használja az intelligencia indikátoraként”, ám ez a kettő nem szükségképpen esik egybe, és „a mesterségesnek tűnő rádiójelek nem szükségképpen jelzik az intelligencia jelenlétét: lehet, hogy egyszerűen egy olyan, másik evolúciós paradigmára utalnak, mint amilyen a méheké” (uo., p. 81). És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen, más, olyan modellek képzelhetőek el az intelligencia vs „kollektív intelligencia” mellett, melyekkel esetleg nem találkoztunk. Mert az ugye senki nem gondolja, hogy a Földön már minden lehetséges evolúciós megoldás megvalósult.

A SETI hatása a vallásra

A csillagász és SETI-kutató Jill Tarter azt írja a vallás(ok) és a SETI kapcsolatáról, hogy „egy idős (több tíz millió éves!), stabil, technikai civilizáció… vagy egyetlen vallás létezését tételezi fel, mert ez elkerüli a kilkkesedéséseket meg vitákat, vagy pedig egyet sem”, ugyanis a földi tapasztalatok szerint ha több lenne belőlük, az folyamatosan konfliktusokhoz, háborúkhoz, vallásüldözésekhez stb. vezetne. Majd pedig azt is hozzáteszi, hogy a történelem folyamán az emberek rendszerint feladták a vallásukat, ha fejlettebb technológiákkal rendelkező misszionáriusokkal találkoztak. (Tarter, Jill Cornell: SETI and the Religions of the Universe. In Dick, Steven J. (editor): Many Worlds. The New Universe, Extraterrestrial Life, and the Theological Implications. Templeton Press, 2000, p. 146 - 147). A kérdés, amit az alábbiakban szeretnék kissé jobban is körül járni: vajon milyen hatása lenne a vallásokra (egészen pontosan a nyugati vallásokra), ha kiderülne, hogy nem vagyunk egyedül?

glorification-of-the-eucharist.jpg
Vagyis nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy miként ítéljük meg a vallást. Mint ahogy azzal sem, hogy egy csillagász mi alapján gondolja úgy, hogy érdemben hozzá tud szólni a fentebbiekhez, miközben arról például elfeledkezik, hogy a középkorban nagyon is voltak olyan időszakok, amikor az iszlám ellenőrzésű területeken nagyon is békésen éltek egymás mellett a keresztények, zsidók, animisták stb. Ennél sokkal izgalmasabb, hogy mi következik (vagy nem következik) mindabból, amit a nyugati vallások eddigi történetéből le tudunk szűrni azzal kapcsolatban, hogy mennyire rendítené meg őket egy idegen civilizáció felfedezése.
A válasz pedig a tudományfilozófus Ernan McMullin szerint valami olyasmi, hogy az egyik alapvető fordulat akkor következett be a kereszténységben, amikor másokkal együtt Szent Ágoston is azt hangsúlyozta, hogy például a bibliai teremtésleírásban szereplő „első nap”, „második nap” stb. kifejezéseket nem szó szerint kell érteni (már csak azért sem, mert a Teremtés kezdetén még nem létezett a Nap). És a 16. századra, az európai vallásháborúk korára (ami egyben eltérő szentírás-értelmezéseket is jelentett) általánossá vált a literalizmus, vagyis az, hogy nem szó szerint kell érteni a Bibliát (McMullin, Ernan: Life and Intelligence Far from Earth: Formulating Theological Issues. In uo, p. 155 – 156.). És bár akadnak a szószerintiséghez ragaszkodó szekták, máig a nem szó szerintiség a norma a teológiában.
Eltűnődhetünk ugyan azon, hogy ha nincs a katolikus – protestáns ellentét, akkor mennyire válik elfogadottá ez a megközelítés; vagy éppen azon, hogy a tudományos felfedezések betölthették volna-e ugyanezt a „literalizáló” szerepet – és ez semmiképpen sem egyszerű kérdés, mert nem tudjuk, hogy egy erős és egységes vallás által dominált világban mennyire számítottak volna megengedhetőnek az eltérő értelmezések. Viszont mivel hosszú távon az ágotoni felfogás érvényesült, ezért innentől fogva lényegében semmi sem tudja megrendíteni a nyugati vallásokat – még egy idegen civilizáció felfedezése sem.
Mint ahogy az utóbbi évszázadok (sőt, meg merem kockáztatni: évezredek) két legnagyobb tudományos szemléletváltása sem ásta alá vagy lehetetlenenítette el őket: sem a kopernikuszi fordulat, sem pedig Darwin. Jellemző, hogy ez utóbbi például „csupán bizonyos vallási csoportokban váltott ki ellenkezést [akik viszont kisebbségben voltak], míg mások örömmel elfogadták az evolúciót”, írja a tudománytörténész John Henry (Henry, John: A Short History of Scientific Thought. Palgrave Macmillan, 2012, p. 229.). Ugyanis az evolúció léte értelmezhető volt úgy is a számukra, hogy a Teremtő különösen hatékony mechanizmust hozott létre az élőlények megteremtésére. Röviden és persze jelentős mértékben túlegyszerűsítve: a nem szó szerinti értelmezés lehetővé teszi, hogy bármilyen eredményt, tényt, adatot hozzáillesszünk vallási elképzeléseinkhez.
Egy Roland Puccetti nevű kutató például még az 1960-as évek végén, az 1500-as évektől jelen lévő hagyományokat felelevenítve azt vetette fel, hogy ha nem tételezzük fel, hogy Krisztus nem csak a Földön, de a nagyon nagy számú lakott világokon is testet öltött (feltéve, de meg nem engedve, hogy valóban rengeteg ilyen létezik), akkor vajon mi lesz az ő megváltásukkal? Amire válaszolhatjuk azt, hogy ez valóban probléma. Meg azt is, hogy nem az, mert nincs is szükségük megváltásra, ugyanis nem voltak részesei az eredendő bűnnek. Vagy azt, hogy Krisztus ugyanúgy megváltotta őket is, mint azokat, akik az ő kora előtt vagy után éltek/élnek/élni fognak. És így tovább (McMullin, i.m. p. 165.). Az egyik nagy különbség a tudomány és a vallás között az, hogy az utóbbinál, amennyiben elfogadjuk a nem szó szerinti értelmezést – miként már említettük – semmilyen tény vagy megfigyelés nem teszi kikezdhetővé az alapokat, amely a hiten alapul – csak azon kell változtatnunk, hogy pontosan mit is értünk az adott esetben a nem szó szerinti értelmezés alatt. Majd pedig akár még az is lehetséges, hogy a mai missziológia (=kb. vallási misszió tudománya) mellett a visszaszorulás/eljelentéktelenülés helyett megjelenjen az exomissziológia is (Harrison, Albert A.: Starstruck. Cosmic Visions in Science, religion, and Folklore. Bantam Books, 2007, p. 93 - 94.).
Ami másfelől persze nem jelenti azt, hogy akár a keresztény, akár bármelyik más vallás szükségképpen fennmarad addig, amíg emberek lesznek – csupán azt, hogy sosem lesz olyan tudományos felfedezés, amely szükségessé teszi a feldásásukat.

A Nagy Szűrő ellen

danger-ic.pngA Fermi-paradoxonra adott válaszok között szerepel az ún. Nagy Szűrő is, amely szerint azért nem találjuk az idegen civilizációk tevékenyégének nyomait, mert ez mintegy kiszűrte (meggátolta) az élet vagy az értelmes élet létrejöttét – az pedig még rosszabb, ha eddig mégsem, ugyanis akkor az emberiségnek feltehetően meg vannak számlálva a napjai (erről mindjárt részletesebben is). De még mielőtt elkezdenénk nyugtalankodni a ránk váró jövő miatt: az alábbiakban arról lesz szó, hogy milyen problémák vannak a Nagy Szűrővel. És ezek olyan súlyosak, hogy nem csak azt illusztrálják, hogy időnként milyen színvonalon folyik az érvelés a SETI-vel kapcsolatban, hanem, mondhatnánk némi iróniával, minden bizonnyal ki is szűrik a Nagy Szűrőt a számba jöhető magyarázatok közül.
dinos-ex.jpgAz ötletet felvető Robin Hanson 1998-as írásában abból indul ki, hogy a Nagy Szűrő három dolgon alapul.
Először is, mivel a kolonizációra való törekvés eddig is jelen volt a Földön, „a társadalom működésére vonatkozó legjobb tudomásunk szerint [ez] a jövőben is így lesz”, és a folyamatos expanzió olyannyira szükségszerű, hogy még az is felvethető, hogy esetleg azért nincs nyoma az idegen értelemnek, mert „a közös állatkert” hipotézis értelmében mi a Világmindenség azon – a többi részéhez képest elhanyagolható nagyságú – részében élünk, amelyben a nálunk mérhetetlenül fejlettebb idegenek úgy akarnak megőrizni a jövő számára az „eredeti állapotot”, mint mi a természeti parkokban az eredeti természetet. Tehát „a látható anyag túlnyomó része” – a sötét anyag és energia által uralt részekkel ellentétben, ahol a nálunk fejlettebb civilizációk lennének megtalálhatóak – ezt a funkciót töltené be.
Ami persze legalábbis problémás, ugyanis az, hogy nem zárható ki valami (pl. a „sötét részt” kolonizáló idegenek), nem jelenti azt, hogy okunk van feltételezni a létét anélkül, hogy okunk lenne feltételezni. Márpedig attól, hogy nem látjuk mások tevékenységének nyomait, nem éppen kevés lépésben lehet csak eljutni addig, hogy akkor valamiféle állatkertben élünk – miközben számtalan egyéb magyarázat is lehetséges. Tehát semmi sem szól amellett, hogy ezt válasszuk (ellentétben a tudományos elméletekkel, ahol a megfigyelések és a hipotézisek közötti kapcsolat célja az egyéb lehetőségek kizárása – ami aztán vagy sikerül, vagy nem. De, és ez eléggé nyomatékos de: a kapcsolatnak elég erősnek vagy legalább elég meggyőzőnek kell lennie ahhoz. hogy legalább számításba jöhessen).
Hasonlóképpen problémás a másik, Hanson szerint meghatározó tényező is: az, hogy „valószínűleg a jövőben is mind több és több anyagot és energiát akarunk majd” felhasználni. És mivel ez az anyag- és energiaéhség – a terjeszkedési hajlamhoz hasonlóan – minden bizonnyal bármely civilizációra jellemző, ezért szerinte még az is elképzelhető, hogy a technikailag fejlett idegeneket azért nem találjuk, mert az „egyszerűbb” megoldást választva a világűr helyett esetleg a külső térbe való terjeszkedés helyett „bébi univerzumokat” hoznának létre „korlátlan mennyiségű anyaggal és energiával”, és azokat kolonizálnák.
Ezeket a megoldásokat Hanson éppen csak felveti – mintegy ezen két tényező (terjeszkedési, illetve anyag- és energiaigény) alapvető mivoltát illusztrálandó, de a lényeg szerinte az, hogy amennyiben léteznének idegen értelmes lények (és persze amennyiben korábban jelentek volna meg, mint mi), úgy az erőforrások utáni vágy arra bírta volna őket, hogy kolonizálják a Tejútrendszert. És ha ez nem történt meg (márpedig „nem kolonizálta idegen civilizáció a Naprendszert és környékét”), akkor – és ez lenne a harmadik kiindulási pont – ennek oka kell, hogy legyen.
Méghozzá az, hogy szerinte a hipotetikus idegen civilizációk valószínűleg nem léteznek– és azért nem léteznek, mert valami (egy „Nagy Szűrő”) meggátolta a létrejöttüket. Például, mert magát az élet keletkezését vagy az értelmes élet keletkezését „szűrte ki”. Viszont egyáltalán nem mellékes, hogy a fejlődéstörténet melyik pontján történt ez : hogy máshol már a legprimitívebb organizmusok kialakulását is megakadályozta-e vagy csak a csillagok meghódítására alkalmas civilizációkét. Ugyanis „ha nem találjuk a Nagy Szűrőt a múltunkban, akkor attól kell tartanunk, hogy a jövőnkben van” (Hanson, Robin: The Great Filter – Are We Almost Past It?).
Hanson gondolatmenetét Nick Bostrom azzal egészíti ki, hogy ő személy szerint azt reméli, hogy „az idegen élet utáni kutatás nem talál semmit”, illetve, ha valaha volt is élet a Marson, az nem tőlünk függetlenül jött létre. Ugyanis egy ilyen, velünk közös eredetű élet, amely mostanra eltűnt, azt jelentené, hogy azzal ellentétben mi már túljutottunk a Nagy Szűrőn, és immár nem fenyeget minket a kihalás veszélye. Elvégre ha minket is ugyanaz a végzet sújtana, akkor már el kellett volna tűnnünk. (Bostrom, Nick: Where are They? Why I hope the Search for Extraterresrial Life Finds Nothing).
Idáig jutva érdemes kissé közelebbről is szemügyre venni a Nagy Szűrővel kapcsolatos ellenérveket.
Ott vannak először is Hanson kiindulási pontjai az élet szükségszerűségének feltételezése mellett: a terjeszkedés és a növekvő mennyiségű anyag- meg energia utáni vágy.
Ami az előbbit illeti: valójában semmi sem szól amellett, hogy ez valamiféle egyetemes, minden civilizációra nézve megkerülhetetlen törvény lenne. Miként egy korábbi blogbejegyzésben már érintettük, az élet földi diffúziója nem ugyanaz, mint a még meghódítatlan területek tudatos elfoglalása – vagyis egy másik bolygó (naprendszer) kolonizálása nem azonos azzal, mint amikor az élet bármiféle cél és elhatározás nélkül kitölti a rendelkezésére álló evolúciós fülkéket. Márpedig ez alapvetően megváltoztatja a terjeszkedés játékszabályait. A Geoffrey Landis nevéhez fűződő perkolációs elmélet szerint ha a világűr meghódítása nem egyszerű (márpedig nem az), és ha a távolságok az anyabolygó meg a kolóniák között nagyok (márpedig azok, tehát az előbbi nem tudja rékányszeríteni az utóbbira az akaratát), és emellett nem 1 a valószínűsége annak, hogy egy kolónia folytatni fogja a terjeszkedést (márpedig miért is tételeznénk fel, hogy annyi), akkor mindig fognak maradni olyan térrészek, ahová nem jut el az adott civilizáció – ellentétben a Földel, amely az emberi élettartamhoz és az általunk megtehető távolságokhoz képest nem is olyan nagy. Azaz: bármely pontja viszonylag egyszerűen elérhető a számunkra (Webb, Stephen: If the Universe is Teeming with Aliens… Where is Everybody? Seventy-five Solutions to the Fermi Paradox and the Problem of Extraterrestrial Life. Springer, 2015, p. 94 – 95.). Értsd: lehet, hogy egyszerűen azért nem látunk magunk körül senkit, mert úgy alakult, hogy az idegenek nem jutottak el ide. De attól másutt azért nagyon is ott lehetnek.
Ami pedig az anyag- és energiavágyat illeti: erre ismét csak azt válaszolhatjuk, hogy attól, hogy eddig ez volt jellemző az emberiségre, nem lehetünk biztosak benne, hogy ez a jövőben is így lesz – és abban sem, hogy az időben előre haladva, korlátok nélkül nő a rájuk való igény. beléphetünk mondjuk az ún karadsov-I korszakba, amikor kiaknázzuk az egész bolygónk összes energiáját, ám ez nem vezet szükségképpen a naprendszer kolonizálásához – és miért is vezetne?.
De vannak ennél is súlyosabb problémák is. A Nagy Szűrő ki nem mondva bár, de azt tételezi fel, hogy ha nem lenne valami akadálya az élet és az értelmes élet kialakulásának, akkor ezek szükségképpen létrejönnének – elvégre máskülönben nem kellene egy külön mechanizmust beiktatnunk annak a meggátolására, hogy így történjen. Viszont egyelőre nem tudjuk, hogy valójában nem nyüzsögnek-e odakint az idegen civilizációk, noha mi még nem szereztünk róluk tudomást. Azaz egyáltalán nem garantált, hogy bármilyen gátló mechanizmus létét fel kellene tételeznünk.
Továbbá: még ha szükségszerű lenne is az élet (és az értelmes élet) megjelenése, amennyiben ezt nem gátolja meg valamiféle mechanizmus, egyfelől mi okunk van annak feltételezésére, hogy csupán egy ilyen akadály van? És ha esetleg – feltéve, de meg nem engedve a Nagy Szűrők létezését – az egyiken túljutottunk (pl. az élet létrejöttét lehetetlenné tevőn), mi okunk lenne azt gondolni, hogy nem lesz következő? Ha azt játsszuk, hogy van Nagy Szűrő, akkor nyugodtan játszhatjuk azt is, hogy számos Nagy Szűrő van.
Illetve az is felvethető, hogy miért is gondolnánk, hogy nem csupán létezik egy vagy több Nagy Szűrő, de ezek helytől és időtől függetlenek és mindenki számára ugyanazok? Mármint hacsak fel nem tételezzük, hogy így van – na de miét is lenne így? Ad analogiam: eléggé furcsán hangzana, ha amellett érvelnénk, hogy a különböző földi civilizációk a rómaiaktól a majákig azért buktak el, mert beleütköztek valamiféle Nagy Szűrőbe. Egy társadalom hanyatlásának mindig komplex okai vannak, és számomra hasonlóképpen gyanús magyarázat az is, hogy egy adott helyen az élet (magasabb rendű élet, intelligencia stb.) azért nem jött létre, mert egy konkrét ok (ami ugyanaz az, mint bárhol máshol) meggátolta a kialakulását. Hacsak nem olyan katasztrófáról beszélünk, amely ugyanolyan ellentmondást nem tűrően söpör el mindent, mint ahogy a Nagy Szűrő elmélete szerint az életnek (és minden bizonnyal az intelligenciának is) ellentmondást nem tűrően kellene megjelennie. Mármint ha valami nem hatna ez ellen.
És még valami. A Nagy Szűrő kifejezés alkalmas a figyelem felkeltésére, és kellőképpen érzékletes is ahhoz, hogy megragadja a fantáziánkat, de valójában nem mondunk vele mást, mint azt, hogy elképzelhető, hogy akár a múltban, akár a jövőben bekövetkezhetnek katasztrófák.
Ami viszont már nem is hangzik olyan izgalmasan.

Ilyen az élet: sem nem valószínű, sem nem valószínűtlen

molecule.pngAzzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az élet nagyon gyakori vagy nagyon ritka jelenség-e az Univerzumban, jelenleg kétféle domináns álláspont van. Monod szerint mivel a véletlenen múlik, hogy kialakul-e, ezért roppant kis valószínűséggel számíthatunk csak arra, hogy másutt is létezik (gondoljunk csak arra, hogy milyen óriási számú véletlen kombinációból kellene felbukkannia egy kicsiny és egyszerű fehérje szerkezetének). Ehhez képes de Duve és követői úgy vélik, hogy mivel a fizikai törvények működése szükségképpen elvezet az élet kialakulásához, ezért annak nagyon – nagyon gyakorinak kell lennie a Világmindenségben. A harmadik lehetőséggel: hogy sem az egyik, sem a másik, nem szokás számolni (Davies, Paul C.: Biological Determinism, Information Theory, and the Origin of Life. uo. p. 26. In Dick, Steven J. (editor): Many Worlds. The New Universe, Extraterrestrial Life, and the Theological Implications. Templeton Press, 2000) , és az alábbiakban szeretném megmutatni, hogy miért nem. Meg azt is, hogy miért kellene mégis, miközben a Drake-formulát és az erős antropikus elvet is érinteni fogjuk.

Paul Davies szerint azért kell az életnek vagy kimondottan gyakorinak, vagy kimondottan ritkának lennie (ha eltekintünk a pánspermia hipotézistől), mert két különféle és egymástól független folyamattal kell számolnunk: a Föld típusú bolygók kialakulásával és az élet kialakulásával – pontosabban ezek valószínűségével. Márpedig „figyelemre méltó egybeesés lenne, ha ez a két szám [a két valószínűség] kölcsönösen egymáshoz lenne hangolva”, és „abban a spektrumban, amely a totális szerencse meg a teljes [biológiai] determinizmus között helyezkedik el, csupán egy elképesztően kis ablak nyílna a ritka élet számára”, amely sem nem egyedüli, sem nem nagyon elterjedt lenne (uo.).
Davies elképzelésével szemben több ellenvetést is felhozhatnánk kezdve azon, hogy ha nem tudjuk, hogy milyen törvények állnak (vagy nem állnak) az élet keletkezése mögött, akkor vajon miért lehetnénk biztosak abban, hogy a két folyamatot (földszerű bolygók, illetve élet kialakulását) tényleg két különböző törvényszerűség okozza? Ez azért fontos, mert rávilágít arra, hogy esetünkben több mint problémás a valószínűség fogalmának (horribile dictu: matematikájának) alkalmazása.
life-on-neptune.jpgUgyanis – bármennyire tautológikusan hangozzék is – ha nem tudjuk, hogy valaminek mekkora a valószínűsége, akkor nem tudunk hozzá valószínűséget rendelni. És ha nem tudjuk sem azt, hogy a két dolog független-e egymástól, sem pedig azt, hogy melyiknek mekkora a valószínűsége, akkor nem tudunk előrejelzést tenni velük kapcsolatban. Amikor azt mondom, hogy a fej vagy írás esetén 50 százalékos valószínűséggel lesz az egyik vagy a másik, akkor egy ilyen állítás mögött vagy megfigyelések vannak (jó sokszor feldobtam egy pénzdarabot), vagy ismerem azt az elméletet, amely megmagyarázza, hogy miért éppen ennyi. Esetünkben azonban sem mérési adatink nincsenek az élet gyakoriságával kapcsolatban, sem pedig elméleti ismereteink – elvégre egyelőre nem tudunk dönteni az egymásnak gyökeresen ellentmondó Monod-, illetve de Duve-féle értelmezés között.
Közbevetőleg: valami hasonló a probléma a Drake-formulával is: még ha eltekintünk is az értelmezési problémáktól (=mit jelent az élet, civilizáció stb.), akkor sem lehet valószínűséget rendelni a formula egyes elemeihez, mint amilyen mondjuk „a lakható bolygók átlagos száma” egy bolygórendszerben vagy egy civilizáció várható élettartama. És hogy még komplikáltabb legyen a helyzet: még amennyiben egyes paramétereket meg is tudnánk határozni (mondjuk a „bolygórendszerrel rendelkező csillagok” arányát), ez alulról ugyan korlátozza a lehetőségeket, és kevés bolygórendszer értelemszerűen kevesebb potenciálisan élethordozó bolygót jelent, ez azonban nem teszi lehetővé a további paraméterek megbecsülését. Ezért is indokolatlan az exobolygó-keresés eddigi sikerességében az asztrobiológia esélyeinek megerősödését látni (meg esetleg a SETI-ét is). Jelenleg csupán annyi történik, hogy szigorú értelemben nem tudjuk kizárni, hogy számos élet- és intelligenciahordozó bolygó legyen – de ebből nem következik, hogy akár csak egy is lenne. Csupán kizárni nem sikerült a létüket.
De problémás az is, amikor Davies „elképesztően kis” valószínűségi ablakot emleget. Ugyanis akár itt, akár a Drake-formulánál a számszerűsített „valószínűség” (legyen az kicsi vagy nagy) nem a valóságra, illetve esetünkben nem arra vonatkozik, hogy létrejön-e máshol az élet, hanem csupán arra, hogy mi gondolunk (megfelelő adatok, illetve elméletek hiányában). Márpedig ez nem biztos, hogy összhangban van a valósággal: ez mindössze a valószínűség szubjektív interpretációjója (Okasha, Shamir: Philosophy of Science. A Very Short Introduction. Oxford University Press, 2002, p. 34.), és ennek értelmében nem beszélhetünk arról, hogy mekkora valószínűsége van mondjuk a marsi életnek (elvégre vagy van rajta, vagy nincs). Ez ugyanúgy ténykérdés, mint az, hogy hány bolygón van élet a Tejútrendszeren belül vagy éppen az Univerzumban. És ebbe jelenlegi tudásunk (vagy inkább tudatlanságunk) mellett az is belefér, hogy Davies véleményével ellentétben az élet ne legyen nagyon elterjed és mindenütt jellemző, de ne legyen nagyon kivételes jelenség se.
Végezetül még egy megjegyzés. Az ún. erős antropikus elv hívei azzal szoktak érvelni, hogy az Univerzum meghökkentően finoman az életre van hangolva, és amennyiben például egyes kémiai kötések egy nagyon kicsit másmilyenek lennének, akkor nem jelenhettek volna meg a szén alapú lények. Vagyis olyan valószínűtlen a dolog, hogy valami más oka kell legyen, hogy létezünk. Viszont vegyük észre, hogy mivel nem tudjuk, hogy tényleg valószínűtlen eseményről van-e szó vagy – ad absurdum – nem is alakulhatott volna másképp, ennek a megközelítésnek nem sok értelme van.

Életbarát Univerzum?

orbit-128.pngÚgy tűnik, hogy a tudomány történetében vannak „túlélő” kérdések: bár állandóan foglalkozunk velük és időnként azt gondoljuk, hogy sikerült választ találnunk, újra és újra úgy tűnik, hogy nem. Ilyen kérdés például az, hogy léteznek-e rajtunk kívül értelmes lények valahol máshol: a Naprendszerben, egy más galaxisban stb. Meg az is ilyen, hogy honnét származik az élet, és mennyire szükségszerű a létrejötte. Ami persze más jellegű probléma, mint az, hogy milyen törvények határozzák meg a gravitációs hullámokat, és attól, hogy az egyik típusú kérdéssel a mai tudomány jól elboldogul, nem biztos, hogy a másikkal is.
elet-z.jpgJelenleg két alapvető elképzelés van az élettel kapcsolatban: Christian de Duve úgy véli, hogy „az élet megmagyarázható a fizikai meg a kémia fogalmai és törvényei segítségével” (de Duve, Christian: Lessons of Life. In Dick, Steven J. (editor): Many Worlds. The New Universe, Extraterrestrial Life, and the Theological Implications. Templeton Press, 2000. p. 4.). Ami úgy általánosítható, hogy a fizikai és a kémia törvényei nem csupán elegendőek az élet létrejöttének megmagyarázásához, de azokba valamiféle szükségszerűségként bele is vannak huzaolzva.
Ehhez képest Paul C. Davies azt mondja a fentebbi kötet egy másik tanulmányában, hogy ez a fajta biológiai determinizmus, vagyis az abba vetett hit, hogy az élet ugyanolyan szükségszerűen jelenik meg, mint ahogy a fizikai törvények hatására kialakulnak a csillagok, nem igaz. Még akkor sem, ha a NASA-tól az asztrobiológusokig meg az iskolásokig bezárólag nagyjából mindenkinek ez határozza meg a gondolkodását. „Egyáltalán semmilyen bizonyítékunk sincs arra, hogy a fizika törvényei az általunk aktuálisan ismert formában ’tartalmazzák’ az életet és különösképpen az értelmes életet (Davies, Paul C.: Biological Determinism, Information Theory, and the Origin of Life. uo. p. 15.). Majd pedig azzal folytatja, hogy „ha kiderülne, hogy az univerzum életbarát, vagyis, hogy a biológiai determinizmus helyes, akkor annak… extrém módon komoly tudományos, teológiai és filozófiai következményei lennének” (uo.).
És ezzel el is jutottunk a minket most foglalkoztató problémáig. Itt nem is annyira arra gondolok, hogy de Duve és Davies tökéletesen ellentétes álláspontot fogalmaz meg – mi pedig nem tudjuk eldönteni, hogy melyiküknek van igaza (noha én nem rokonszenvezem de Duve felfogásával). Hanem inkább arra, amit Davies az univerzum életbarát voltáról mond. Ugyanis: értelmezhetetlen, hogy mi számít annak.
A Föld példáját véve: vagy azt mondjuk (miként szokásos), hogy az élet mindenütt megjelenik rajta a hidrotermális kürtőktől kezdve mindenütt, ahol csak el tudjuk képzelni, és néhány olyan helyen is, ahol nem. Vagyis kimondottan életbarát – és még inkább annak fog tűnni, ha arra gondolunk, hogy az életet tekintve mennyire üres a kozmikus környezetünk.
De lehetséges egy olyan interpretáció is, mely szerint az élet még a Földön is kivételnek számít egy legfeljebb néhány tucat km vastag gömbhéjtól eltekintve, és azt mondani, hogy életbarát, nagyjából olyan, mintha egy sivatagban találnánk egy oázist, és ebből általánosítanánk. Azaz: az „életbarátság” legalábbis rosszul definiált fogalom (sőt), és ezért egyszerűen nincs értelme arról beszélni, hogy „életbarát-e” a Világmindenség. Ellentétben mondjuk a gravitációs hullámokkal, ahol nem kérdés, hogy aktuálisan mit értünk a fogalom alatt.
A társadalomtudományokban háromféle meghatározást szokás megkülönböztetni, de ebből csak kettő működik. A „valós meghatározás” az lenne, ami a klasszikus logika szerint a „dolgok természetéből” fakad, ám „ha egy fogalom ’valódi’ jelentését próbáljuk meghatározni, csak kátyúba kerülünk: [mert] létező dolognak tekintettünk egy konstrukciót”. Ehhez képes a nominális definíció „valamilyen konszenzust vagy konvenciót képvisel a kifejezés használatáról”; az operacionális definíció pedig „szabatosan meghatározza, hogyan fogjuk mérni a fogalmat” (Babbie, Earl: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Balassi Kiadó, 2003. p. 144.). Talán mondanisem kell, hogy az „életbarátság” esetén például sem általánosan elfogadott definícióval nem rendelkezünk (mint ahogy a SETI alapfogalmai: intelligens lény, idegen civilizáció stb.setén is éppen ez a gond), sem pedig arra vonatkozó tudással, hogy miként is lehetne ezt mérni/értékelni/meghatározni (mármint azt, aminek meg a meghatározásában sem értünk egyet). És nem, félreértés ne essék: nem az a probléma, hogy fogalmakkal dolgozunk: a társadalomtudományok például kiválóan tudnak mérni olyan fogalmakat, mint az előítéletesség.
Úgyhogy már csak az van hátra, hogy eltűnődjünk azon, hogy ha Davies nyomán abból indulunk ki, hogy az élet tényleg nincsen belehuzalozva az az Univerzum fizikai törvényeibe, és mégis megjelent (sőt, az intelligenciáig is eljutott), akkor vajon milyen, más, komplex és a fizikától mint alaprendszertől tökéletesen eltérő megoldások lennének elképzelhetőek? Az pedig más kérdés, hogy erre talán még annyira sem tudunk válaszolni, mint arra, hogy mit értsünk az „életbarát” univerzum alatt.

Féljünk-e a földönkívüleiktől?

Amikor Hawking egy alkalommal arról beszélt, hogy minden áron meg kell gátolni a METI-t (Messaging to Extraterrestrial Intelligence), vagyis a hipotetikus idegeneknek való üzenetküldést, mert azok akár – nagyon – rosszindulatúak és velünk szemben ellenségesek is lehetnek, akkor erre Jill Tarter, a SETI elkötelezett híve azt válaszolta, hogy szó sincs ilyesmiről, ugyanis az idegenek szükségképpen jóindulatúak. Valójában egyiküknek sem volt igaza, és a két álláspont közötti ellentét arra is rávilágít, hogy ideje lenne lépnünk a kérdésben.

arecibo-message.jpg1974-ban Frank Drake Carl Sagan és néhány más szakértő segítségével kidolgozott egy „üzenetet” a hipotetikus idegen civilizációk számára, és útnak is indította. Ami egyfelől azért elgondolkoztató, mert ez az „egész emberiség” nevében tette, miközben csupán néhány ember véleményét, preferenciáit, meggyőződéseit stb. tartalmazta. Több mint meghökkentő lenne, ha egy magánember egyszer csak úgy döntene, hogy az országa nevében foglal egy kérdésben állást, és esetünkben ez talán azért nem tűnt nagyon elfogadhatatlannak (DE: számomra annak tűnt), mert leginkább nincs olyan hivatalos szervezet, amely jelenleg fel lenne jogosítva arra, hogy az „egész Föld” nevében beszéljen.
Másfelől ebben a hozzáállásban az a megközelítés is tetten érhető, amely a SETI eddigi történetét jellemezte: ha nálam van az eszköz, akivel kommunikálni (jeleket küldeni vagy fogadni) lehet, akkor feljogosítva érzem magam, hogy a téma szakértőjeként lépjek fel. Pedig az eszköz birtoklása nem tesz automatikusan azzá.
Az persze két különböző kérdés, hogy valakinek joga van-e az egész emberiség nevében fellépni; illetve, hogy ezáltal veszélybe sodorja-e az emberiséget. Az Almár Iván nevéhez fűződő San Marino Skála részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi is számíthat esetünkben veszélyesnek, úgyhogy erre most nem térek ki. Arra viszont kitérek, hogy már a Drake-féle, Aericoból kisugárzott üzenettel kapcsolatban azt mondta a brit királyi csillagász, sir Martin Ryle, hogy ez kiszolgáltatja a Földet egy esetleges idegen támadásnak (Yount, Lisa: Modern Asdtronomy: Expanding Te Universe. Chelsea House, 2006. p. 75). Nagyjából ugyanezt mondja Hawking is, illetve általában véve az aktív üzenetküldés ellenzői, és erre sokak szerint nem válasz az, hogy a televizó- és rádiójekkel már úgyis elárultuk a létezésünket: ha az őserdőben lopakodva ragadozók támadásától tartok, és megreccsen a lábam alatt egy ág, akkor ez nem teszi indokolttá, hogy még kiabálni is kezdjek, és ezzel még inkább magamra irányítsam a figyelmet.
Ahol persze bármennyire is meggyőző, csupán egy hasonlat, és kérdés, hogy mennyire érvényes. Ugyanis maga az alapfeltevés kérdéses (mely szerint az emberiség valóban egy ragadozókkal teli univerzum-dzsungelben óvakodik előre), és másokkal együtt Jill Tarter is úgy véli, hogy hosszú távon a kooperatívabb és együttműködésre készebb fajok maradnak fenn – és mivel a hipotetikus idegenek nyilván idősebbek nálunk, ezért nyilván ilyenek.
Albert A. Harrison négy érvet hoz fel ezen álláspont mellett:
1. Ahogy egyre nő a társadalmi egységek (bármit jelentsen is ez) mérete, egyre többen tartoznak a „mi” kategóriájába – és egyre kevesebben a kívülálló és nem feltétlenül kedvelt „ők”-be.
2. „A totális rezsimeket demokráciák váltják fel” az időben előre haladva, és „egy kutató arra a következtetésre jutott, hogy a demokrácia és a béke között a legerősebb empirikus törvény a nemzetközi kapcsolatokban”.
3. A matematikai modellekből is az derül ki, hogy azok az országok maradnak fenn hosszabb ideig, melyek az agresszív külpolitika helyett az együttműködésre törekszenek.
4. A történészek szerint kétszáz éven belül a Föld békés, háború nélküli hely lesz (Harrison, Albert A.: Starstruck. Cosmic Visions in Science, religion, and Folklore. Bantam Books, 2007, p. 98 - 99.).
Mindez ha elsőre nem is meggyőzően, de vonzóan hangzik. Viszont legalább két szinten lehet vele kapcsolatban kritikákat megfogalmazni.
Egyfelől a konkrét állítások szintjén, kezdve azon például, hogy a demokráciák „békesebbek”. Ez ugyanis esetünkben túlságosan is általánosító: bár mind Dánia, mind az USA demokrácia, a külpolitikájuk és a katonai erő alkalmazásával kapcsolatos elképzeléseik nem is lehetnének különbözőbbek. Remélhetjük ugyan, hogy egy csillagközi Dániával fogjuk felvenni a kapcsolatot, de mi lesz, ha a különben demokratikus (feltéve, hogy esetükben értelmezhető egyáltalán ez a fogalom) idegenek valamiért afféle terroristáknak vagy legalább potenciális fenyegetésnek tekintenek minket? Vagy például ott az a kijelentés, mely szerint a világ a demokratizálódás felé tart: igen, jelen pillanatban. Ám ennek az állításnak kétszáz évvel ezelőtt egyszerűen nem lett volna értelme, és egyáltalán nem biztos, hogy újabb kétszáz év múlva lesz. Röviden: egy aktuális, nagyon rövid időszakra kiterjedő megfigyelésből próbál általánosítani. És így tovább.
Másfelől: az antropológus Kathryn Denning említi, hogy az ő szakterületének „köszönhető” a társadalomtudományok két „nagy gondolata”. Az első az volt az 1800-as években, hogy a különböző társadalmak megfelelően hosszú idő alatt szükségképpen ugyanazt a fejlődési utat futják be (ezt nevezzük unilineratiásnak), a második pedig az volt a 20. században, hogy „az unilineáris társadalmi fejlődés modellje túlegyszerűsítő és nem pontos” (Denning, Kathryn: „L” on Earth. In . In Civilizations Beyond Earth, 2011, p. 79.). Érts: a különböző társadalmak különbözőféleképpen fejlődnek (még a Földön is), és innentől kezdve semmi okunk feltételezni, hogy egy idegen civilizáció ugyanazt az utat futná be (demokrácia végponttal), mint mi. Amivel nem azt mondom, hogy lehetetlen, csak azt, hogy nem tudjuk, és ezzel el is jutottunk a lényegig.
Nevezetesen, hogy mint ahogy nem lehetünk benne biztosak, hogy egy hipotetikus idegen civilizáció barátságos lesz velünk, abban sem lehetünk biztosak, hogy ellenséges lesz – mivel egyszerűen semmilyen információnk nincs arról, hogy milyenek. Viszont több-kevesebb intenzitással azért 1974 óta folyik METI.
Személy szerint hajlanék arra, hogy jó, akkor inkább állítsuk le, mert fő a biztonság, és azért (vagy legalább a valamivel nagyobb biztonság esélyéért) nem nagy ár, ha nem sugárzunk szándékosan mindenféle üzeneteket az űrbe. Csak éppen ott vannak pl. a SETI azon támogatói, akik – a fentebbi hibás érvelés vagy valami más alapján – úgy gondolják, hogy igenis folytatnunk kell.
A megoldás tehát valami olyasmi lehet, mint amikor felmerült, hogy a genetikailag módosított organizmusok esetleg veszélyt jelenthetnek az emberiségre. Aminek nem az lett a következménye, hogy betiltották az egészet, hanem az, hogy a témával foglalkozók önszabályozó módon felfüggesztették a kutatásokat, amíg 1975-ben egy konferencián, hasonlóképpen önszabályozó módon meg nem állapodtak abban, hogy hogyan tovább.
Vagyis ugyanúgy, mint ahogy ma már vannak a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia által megfogalmazott „protokollok” azzal kapcsolatban, hogy miként kellene viselkedni/mit kellene tenni, ha idegen értelmes élet jeleire bukkannánk, itt az ideje, hogy első lépésben felfüggesszünk minden irányú tevékenységet, majd pedig kidolgozzunk egy protokollt a METI-vel kapcsolatban is. Ha ugyanis nem tudjuk kizárni az idegen civilizációk létét; és azt sem tudjuk kizárni, hogy ezek nem barátságosak lennének velünk szemben, akkor nem ártana kissé komolyabban is foglalkozni a problémával ahelyett, hogy mindenki azt csinál amit akar – akár az egész emberiség nevében is.

Kolonizálni a világűrt?

Ciolkovszkij szerint „az emberiség bölcsője a Föld. De nem élhetünk örökké a bölcsőnkben”. Ezt még az ESA is a jelmondatául választotta, viszont valójában több kérdést is felvet – mind a világűr kolonizálásával, mind pedig a SETI-vel kapcsolatban.

Hogy az elején kezdjük, Ciolkovszkij azt mondja, hogy
1. a csecsemő nem éli le az életét a bölcsőben
2. a Föld olyan az emberiség számára, mint a bölcső a csecsemőnek
3. tehát mi sem maradhatunk örökké a Földön.
Vegyük észre, hogy Ciolkovszkij adós marad annak a magyarázatával, hogy miért is kellene elfogadnunk a 2. állítást. Abból ugyanis, hogy ő így gondolta, csupán az következik, hogy így gondolta, de ez nem érvelés: ez a petitio principii (=bizonyítás a bizonyítandóval) nevű logikai hiba, amikor az érvelő abból indul ki, hogy igaza van – és ebből azt vezeti le, hogy igaza van.
Tspace-colonjpg.jpgehát érdemes feltennünk a kérdést, hogy miért is kellene mennünk? Illetve – és ez nem szükségképpen ugyanaz – mi ért is érezzük úgy, hogy mennünk kéne? És nem mellékesen: vajon egy hipotetikus idegen civilizáció tagjai is töprengenek-e a Világmindenség meghódításán (de legalábbis felderítésén) vagy ez csak az emberi fajra jellemző?
Ami az első kérdést illeti, mostanában jócskán hallani például arról, hogy Hawking szerint a Földön hosszú távon nincs jövőnk – többek között az ember okozta felmelegedés miatt. Vagy ott van az X-Díj alapítója, Peter Diamandis, aki szerint miután az ember millió éveken keresztül fejlődött, „az utóbbi 60 évben az atomfegyverek fejlődése elvezetett ahhoz a potenciális veszélyhez, hogy kipusztítsunk magunkat. Előbb – utóbb ki kell terjesztenünk az életet ezen a kék és zöld glóbuszon túlra, vagy végünk van” (idézi Impey, Chris: Beyond. Our Future in Space. W. W. Norton, 2016, p. 89.). Viszont ha idelent olyan problémákkal küszködünk, amelyeket nem tudunk megoldani, és amelyek végzetesek ránk nézve, akkor ezen miért segítene, amennyiben egy másik bolygóra vagy egy űrvárosba költöznénk a problémáinkkal együtt?
Másfelől: egyáltalán miért van az emberben felfedezési vágy, és miért akart mindenhová eljutni a Földön? Ezen a ponton meg kell különböztetnünk azt a diffúziót, amivel egy állatfaj lassanként benépesíti a számára alkalmas környezetet attól, ahogyan az ember (=homo sapiens) csinálta, aki néhány tízezer évvel azután, hogy elhagyta Afrikát, már a Föld legeldugottabb pontjain is ott volt – ellentétben a többi hominidával, amelyek lényegesen lassabban és korántsem mindenhová jutottak el. Egy lehetséges (és számomra meggyőzőnek tűnő) magyarázat szerint ugyanis mintegy 40 ezer évvel ezelőtt megjelent egy mutáció (R7), amely hajlamosabbá teszi az embereket „a kockázatvállalásra és új helyek felfedezésére meg újdonságkeresésre”. Ez az emberek kb. 20 százalékában van meg, és az elmélettel összhangban míg a régóta egy helyen élő ázsiaiak 1, addig a latin-amerikaiak 60 százalékára jellemző – és ugye oda való eljutáshoz kellett a legnagyobb erőfeszítés (uo. p. 16 – 17.). Vagyis – kissé leegyszerűsítve – ez lenne az oka annak, hogy az összes földi élőlény közül az ember az egyetlen, amely gyorsabban terjeszkedett, mint az az alapvető szükségletei (élelem, lakóhely stb.) indokolttá tették volna (uo. p. 14.).
Ami viszont két dolgot jelenhet. Egyfelől: még ha megpróbálnák is amellett érvelni, hogy egy ilyen genetikai változás evolúciós előnyt jelent, semmi sem teszi szükségszerűvé, hogy ez bármikor is megjelenjen – lévén szó evolúcióról, csupán lehetőségről, nem pedig szükségszerűségről beszélhetünk, és amennyiben mi is e nélkül élnénk, úgy a Föld kolonizációja nemhogy az újkőkor végére nem fejeződött volna be, de még ma is óriási fehér foltok lennének a térképeinken (mármint ha érdekelne minket egyáltalán a globális térképek rajzolgatása). Ad analogiam: egy hipotetikus idegen civilizáció a fentebbiek értelmében talán ugyanolyan lassan, óvatosan és mindent egybevetve kevéssé sikeresen terjeszkedne még a saját bolygóján is, mint az australopithecus, noha intelligens lenne – arra pedig végképp nem gondolna, hogy kilépjen a világűrbe. Értsd: az intelligencia és az aktív újdonságkeresés nem feltétlenül kapcsolódnak egymáshoz, és ennek megfelelően egy idegen civilizáció akár teljesen máshogy is állhat a dolgokhoz.
Ráadásul, miként az antropológus Kathryn Denning felhívja rá a figyelmet, maga a „civilizáció” fogalma is, amelyből a hipotetikus idegen értelem keresésekor ki szoktunk indulni, „tökéletesen bele van ágyazva a jelenlegi nyugati gondolkodásba”, és ennek megfelelően úgy szoktuk elképzelni, mint amit rajta kívül pedig kulturális vákuum vagy éppen ellenségek vesznek körül, miközben térben meg is időben egyértelműen körülhatárolt, (Denning, Kathryn: „L” on Earth. In . In Civilizations Beyond Earth, 2011, p. 76.).
Csak éppen ez a definíció korántsem szükségszerű. Szóval csak óvatosan az idegen civilizációkra vonatkozó általánosításokkal.

süti beállítások módosítása