Az élet értelme és a SETI

2018. április 28. - zoltan galantai phd

De nem úgy, mint ahogy gondolnánk. Ugyanis amikor arról beszélünk, hogy mennyire könnyen (vagy éppen nehezen) alakulhat ki az élet, illetve az értelmes élet, akkor eszünkbe kell, hogy jusson: ez talán nem független az időponttól. Meg az is, hogy ez így talán egyszerűen félrevezető kérdésfelvetés.
chemist2.jpg„Avi Loeb harvardi asztrofizikus szerint az Univerzum megfigyelésére nem a mi korunk, hanem a mindössze 500 millió évvel az Ősrobbanás utáni időszak lett volna a legalkalmasabb, és ezt a pillanatot két, egymással ellentétes irányba ható folyamat jelöli ki. Az egyik az, hogy az idő múlásával mind távolabbi helyekről ér el hozzánk a fény, és így egyre többet látunk a Világmindenségből; a másik pedig az, hogy eközben egyre inkább elmosódnak és észlelhetetlenné válnak a kezdetben még létező, kis léptékű jelenségekkel kapcsolatos információk . Értsd:… nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az időnek van iránya” – hogy egy saját, nem régiben megjelent könyvemből emeljek át egy bekezdést az egyszerűség kedvéért.
Lob felvetésének az analógiájára persze feltehető az a kérdés is, hogy vajon az élet létrejöttével kapcsolatban is ez-e a helyzet: van-e olyan időpont vagy vannak-e olyan időpontok, mely(ek) kedvezőbb(ek) az élet keletkezésére?
David J. Des Marais azt említi, hogy ha a Föld kialakulását követő időszakban földönkívüli eredetű szerves anyag záporozott ránk, akkor az a helyzet teljesen más volt az élet keletkezésének feltételeit tekintve, mint a mostani (Fraction of Suitable Planets on Which Life Actually Appears, f1, after 1961. In Vacoh, Douglas A. – Dowd, Matthew F.: The Drake Equation. Cambridge University Press, 2015, p. 159.). Azaz egyáltalán nem biztos, hogy ma is ugyanolyan valószínű (vagy éppen valószínűtlen) az élet keletkezése a Világegyetemben, mint a Föld kialakulása idején.
Ugyanekkor a fentebbiekből az is következik, hogy biztosan van egy olyan pillanat, amely előtt nem jöhetett létre az élet, mert nem voltak meg hozzá a feltételek, illetve egy olyan is, ami után már nem jöhet létre új élet (bár a meglévő esetleg fennmaradhat, és ki tudja, nem éppen ez-e a helyzet a Föld esetében is). Vagy, hogy még izgalmasabb legyen: elvileg akár az is elképzelhető, hogy a két végpont között (amikor még, illetve amikor már nem lehetséges az élet és/vagy értelem) vannak időbeli „ életbarát zónák”, amikor igen; és olyanok is, amikor nem jöhet létre. Ad absurdum: hátha pl. a nagyon távoli jövő körülményei kedvezőnek bizonyulhatnak az élet (még ha nem is feltétlenül új, földi típusú élet) kialakulására.
És ez az a pont, ahol elkezdhetünk gyanakodni arra, hogy valami nincs rendben. Ugyanis a filozófus Paul Churchland egyes elmefilozófiai kérdésekről írva arra hívja fel a figyelmet, hogy az egy-az-egy megfeleltetés a népi pszichológia és a teoretikus neurotudomány „között nem létezik”, és „a népi pszichológia kulcsfogalmai: a hit, a vágy, a félelem, az érzékelés, a fájdalom, az öröm – és így tovább” ebből kifolyólag ugyanúgy el fognak tűnni, mint a 18. században népszerű flogisztonelmélet, amelyről kiderült, hogy nincs összhangban a kísérletek eredményeivel (idézi: John Chaffee: The Philosopher’s Way. Thinking Critically about Profound Ideas. Pearson, 2013, p. 148 – 149.). Értsd: attól, hogy valaha úgy gondoltuk, hogy valóban vannak olyan, adottnak vett érzelmek, mint a bánat vagy az öröm, semmi sem garantálja, hogy ezen fogalmak mögött valóban létező dolgok húzódnak meg, és Churchland szerint ha megnézzük az agy működését, akkor az derül ki, hogy tényleg nincsenek is. És hasonlóképpen: mi ugyan „életről”, illetve „értelmes életről” beszélünk (mely fogalmak egyébként egyelőre látványosan ellenállnak a meghatározási kísérleteknek), de ezen a ponton legalább két megoldás képzelhető el.
Az egyik természetesen az, hogy majd ha többet tudunk (találunk idegen életet, idegen értelmes életet stb.), akkor az újabb tapasztalatok birtokában majd képesek leszünk egy megfelelő definíciót megalkotni. A másik lehetőség az – és elsőre talán ez tűnik meghökkentőbbnek –, hogy kiderül: ugyanaz a probléma ezekkel a fogalmakkal is, mint a Churchland által kritizáltakkal. Az, hogy bár egyfajta „népi bölcsességre” alapozva hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy léteznek, valójában ugyanúgy használhatatlanok, mint ahogy a flogiszton meg a népi pszichológia alapfogalmai.
Persze nem azt akarom mondani, hogy szükségképpen ez a helyzet – arról pedig végképp nincs fogalmam, hogy mi lenne az a tudományos háttér, amellyel össze kellene vetni a SETI olyan kulcsfogalmait, mint az élet meg az értelem. De abban azért biztos vagyok, hogy ez a probléma megér egy kis töprengést.

A hézagmentes tudomány esete a rádiótávcsövekkel

Seth Shostak amerikai csillagász két dolgot tart fontosnak azzal kapcsolatban, hogy a – hipotetikusan létező – civilizációk mekkora része képes számunkra is észlelhető (ráidó)jelet kisugározni. Egyfelől, hogy a mi jelenlegi technológiánk az Arecibo-i óriásteleszkóptól eltekintve biztosan nem tudna áthidalni száz fényéves távolságot. Másfelől viszont szerinte csupán idő kérdése, hogy – hacsak ki nem pusztulunk közben – nagyon is jól láthatóvá váljunk a többi intelligens lény számára, és innentől kezdve „a legjobb becslés az fc kozmikus értékére 1” a Drake-formulán belül. Értsd: előbb-utóbb mindenkinek a rendelkezésére fog állni a megfelelő technológia a kommunikációhoz (Shostak, Seth: Fraction of civilizations that develop a technologyt hat releases detectable signs of their existence into space, fc, 1961 to present. In Vacoh, Douglas A. – Dowd, Matthew F.: The Drake Equation. Cambridge University Press, 2015, p 227-228.). Csak éppen ez az állítás ki nem mondva bár, de olyan dolgokat is adottnak vesz a tudomány fejlődésével kapcsolatban, melyek egyáltalán nem biztos, hogy azok.
rd-ant1.jpgSőt. Ahhoz ugyanis, hogy Shostak elképzelése védhető legyen, fel kellene tételeznünk, hogy a tudomány „hézagmentesen” kitölt mindent, azaz: amikor a 19 században eljutottunk a rádióhullámokhoz, akkor ez egyfelől a fejlődés adott pontján elkerülhetetlen volt. Nem fordulhatott volna elő, hogy valamilyen olyan tudományos paradigma úgy folyásolja be a gondolkodásunkat, hogy meggátolja a felfedezést. Pedig ez egyáltalán nem lehetetlen: nagyon is ismerünk olyan eseteket, amikor az aktuálisan elfogadott keretrendszernek éppen az volt az eredménye.
Az arisztotelészi fizika például ilyen volt. Abból indult ki, hogy mivel minden földnemű a anyag a saját természetes helyére tér vissza (ami esetünkben maga a Föld), ezért elképzelhetetlen, hogy lennének lakott idegen bolygók. Elvégre ahhoz, hogy lakottak legyenek (hogy olyanok legyenek, mint a miénk), földszerűnek kellene lenniük – amennyiben viszont földszerűek, úgy nem lehetnek máshol, mint ahol a Föld is. Tehát a Földön kívül nem létezhet élet (nota bene: egészen Darwin elméletének megjelenéséig leginkább adottnak vették, hogy az „idegen élet” értelmes idegen életet jelent – alkalmasint némi állati és növényi körítéssel).
Hasonlóképpen nagyon is elképzelhetőnek tűnik, hogy az a tudományos paradigma, amin belül mondjuk Maxwell és Marconi is tevékenykedett, ugyanúgy kizárta bizonyos kérdések feltevését és vizsgálatát, mint az arisztotelészi, és így az 1800-as években elsétáltunk bizonyos lehetőségek mellett. Mint ahogy az is hasonlóképpen elképzelhető – hacsak azt nem akarjuk állítani, hogy minden értelmes lény szükségképpen ugyanazt a tudományos fejlődési utat futja be, mint mi –, hogy a hipotetikus idegenek a rádióhullámok és a rádiótávcső mellett sétáltak el.
És még ha azzal hízelegnénk is magunknak, hogy de igen, mi mindent észrevettünk, és egyáltalán nem hagytuk a gondolkodásunkat korlátozni, és ennek megfelelően a mi tudományunk „hézagmentes”– nos, ez sem lenne elég. Azt is fel kellene ugyanis tételeznünk ahhoz, hogy Shostak érvelése elfogadható legyen, hogy az „idegenek” ugyanilyen sikeresek voltak.
Ám ez vajon miért lenne szükségszerű? Illetve: miért ne lenne elképzelhető, hogy (még ha érdekelné is őket az ilyesmi) egyszerűen nem jönnének rá a rádiótávcső-építés fogásaira? Attól, hogy a mi esetünkben valami így vagy úgy történt (ami ugye egyszeri eset, tehát nem éppen alkalmas az általánosításra), miért is történne „mások” esetében is azonos forgatókönyv szerint? Még a különböző földi civilizációk sem ugyanazt a fejlődési utat futották be a tudományosságot illetően – miért várnánk hát azt, hogy egy idegen civilizációé éppen olyan legyen, mint mi?
Amire persze lehetne azt válaszolni, hogy na de mi van akkor, ha ugyanazokhoz az eredményekhez – mint amilyen esetünkben a rádiótávcső-építés – különböző utakon is el lehet jutni? És ez persze nem is zárható ki. Csak éppen nem ez volt a kérdés, hanem az, hogy tényleg eljutnak-e hozzá – és ezen a ponton a fentebbiek értelmében sokkal inkább az óvatos pesszimizmus, mint a túlzott optimizmus látszik indokoltnak.
Különösön, hogy arról még nem is beszéltünk, hogy Shostak ki nem mondva bár, de azt is feltételezi, hogy ami ma evidens módon a legjobb ötletnek tűnik, az a jövőben is az lesz, és erre alapozza mind az emberi, mind az egyelőre igencsak hipotetikus idegenek technológiájával kapcsolatos előrejelzéseit. Arra, hogy miközben száz év múlva is úgy fogjuk gondolni, hogy rádiójeleket kell használnunk/keresnünk, „ők” sincsenek/lesznek ezzel máshogy.
Viszont az idegen civilizációk keresésének története mást mutat: Florence Raulin Cerceau a témáról írva úgy fogalmaz, hogy „a jelek szerint nincs kapcsolat a az első, a 19. században a bolygóközi kommunikációra javasolt technológiák és azok között, melyeket az 1960-as évek óta használunk” az idegen civilizációk utáni, intragalaktikus kutatásban (Cerceau, Florence Raulin: Fraction of civilizations that develop technologyt hat releases detectable signs of their existence into space, fc, pre-1961 . In Vacoh, Douglas A. – Dowd, Matthew F.: The Drake Equation. Cambridge University Press, 2015, p 223.).
Úgyhogy én személy szerint azt gondolom, hogy előbb-utóbb majd újak is meg fognak jelenni az eddigi (az idegen civilizációk utáni kutatásban sikertelennek bizonyuló) technikai megoldások mellett vagy talán helyett. És eközben természetesen arról is meg vagyok győződve, hogy függetlenül attól, hogy a múltban „hézagmentes” volt-e a tudomány, azért még korántsem fedeztünk fel mindent és nem tudjuk mindenre a választ. Így arra sem, hogy vajon léteznek-e idegen civilizációk.

A Goldilocks-elvtől a neandervölgyi beszédig... [updated]

...és vissza, Az asztrobiológiában, közismert a Goldilocks-elv, amely azt mondja ki, hogy az élet számára vannak „éppen jó körülmények” – mármint például ha a bolygó „éppen jó távolságban” kering a központi csillagtól, és ezt a megközelítést szokás alkalmazni az egész Univerzumra is. Paul Davies egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a Világmindenség tudományos magyarázata nem tekinthető teljesnek, amíg nem számol ezzel az értelmes tervezéssel” (Paul Davies: The Goldilocks Enigma. A Mariner Book, 2008, epub kiadás), vagyis azzal, hogy a minket körülvevő fizikai körülmények „éppen jók” a számunkra. Ez persze az erős antrópikus elv átfogalmazása, de felvet bizonyos kérdéseket a neandervölgyiek beszédével kapcsolatban csakúgy, mint a SETI-ben használatos, általános "elvekkel" kapcsolatban.
gold-i.jpgAz elv nevét adó angol mese szerint egy kislány (Goldilocks) rábukkan a medvék házára az erdőben, és sorra kóstolgatva az asztalon hagyott tányérokat arra a megállapításra jut, hogy az egyikben túl meleg, a másikban túl hideg az étel – de a harmadikban éppen jó. Értsd: van egy optimális megoldás, illetve – és ez persze nem ugyanaz – akár úgy is gondolhatjuk, hogy csak egy akár használható, akár optimális megoldás képzelhető el. Mondjuk az étel hőmérsékletét, illetve az életre (és értelmes életre) alkalmas bolygók hőmérsékletét illetően. Ez utóbbi esetében persze különböző megoldások lehetségesek: az életzónát a Goldilocks-elvet követve kereshetjük a központi csillagtól távolabb, mondjuk nagy bolyó körül, egy hold fagyott óceánjának felszíne alatt.
Csak éppen ennek a mesének az az egyik ki nem mondott előfeltevése, hogy ha kizárólag az egyik tányér étel éppen jó hőmérsékletű Goldilocks számára, akkor mindenki ugyanazt fogja választani. De: miért is lenne így? Illetve: amikor a kislány megtalálja a megfelelő hőmérsékletűt, akkor valójában az is kérdés, hogy ez a lehetséges legjobb megoldás, vagy megenni éppen meglehet, de akár ennél kellemesebb is lehetne? Vagyis: ez csupán lokális vagy globális maximum? Mármint akár az „életbarát” Univerzum, akár az életzónák, akár pedig az emberi beszéd esetében.
Az életzónáknál talán még érvelhetnénk is amellett, hogy ha ugyanolyan biokémián alapuló életet keresünk, mint a miénk, akkor igenis van optimális hőmérsékleti tartomány még akkor is, ha az „életzóna” talán nem jelent mást, mint olyan környezetet, ahol az élet fenn tud maradni, és nem feltétlenül zóna – az is lehet, hogy inkább „pöttyök” sokasága, mert pl. egy hold jéggel borított óceánja mélye is megfelelő lehet (vegyük észre, hogy itt a „zóna” mint hasonlat ismét csak sugall különböző, nem biztos, hogy igaz dolgokat).
Az Univerzum esetén legfeljebb azt jelenthetjük ki, hogy az élet (és értelmes élet) számára alkalmas hely, de ebből nem következik, hogy nem lehetne akár alkalmasabb is (ad analogiam: ld. ezt a bejegyzést).
Látszólag témát váltva (de csak látszólag): ami a tagolt és jól érthető beszédet illeti, ezt az általánosan elfogadott elképzelés szerint a gégefő leereszkedése tette lehetővé (egyébként emiatt tudunk félrenyelés következtében megfulladni is). A science writer Bill Bryson pl. amellett érvel, hogy miközben a homo sapiens képes volt differenciáltan kifejezni a gondolatait, a neandervölgyi legfeljebb olyan egyszerű üzeneteket mondhatott el, hogy „éhes vagyok. Vadásszunk.” (Bill Bryson. Mother Language. The Story of English Language. Penguin, 2009, p. 12-13.). Mint ahogy A nyelvek világatlasza is azt mondja, hogy mivel „a neandervölgyi embernél… a gégefő valószínűleg magasabban helyezkedett el, emiatt a nyelv kevésbé volt mozgékony… kevésbé differenciált beszédre lehetett képes” (Bernard Combrie – Stephen Matthews – Maria Polinsky: A nyelvek világatlasza. Kossuth, 2006, p. 11.). Jelenleg már lehet ellenvéleményeket is hallani, hogy a neandervölgyiek hangterjedelme ugyanolyan nagy volt, mint a miénk (Journal of Phonetics, Volume 30, Issue 3, July 2002, Pages 465-484), a lényeg azonban mindenképpen az, hogy az értelmes, tagolt és hatékony beszédnek vannak olyan fiziológiai előfeltételei, amelyeknek mi, emberek, eleget teszünk, más humanoidok viszont nem. Ami egyben azt is jelenti, hogy ezek szerint a kutyák még akkor sem tudnának emberi módon beszélni, ha emberi értelemmel rendelkeznének (feltéve, hogy ez egyáltalán lehetséges lenne emberi nyelv birtoklása nélkül).
És ez annyiban igaz is, hogy nem lennének képesek szabatosan kiejteni az emberi szavakat.
Ám egyfelől abból, hogy az emberi hangképző szervek lehetővé teszik az emberi beszédet, nem következik szükségképpen, hogy nem lehetne jobban csinálni. Egy nem régiben megjelent cikk egyenesen amellett érvel, hogy az általunk alkalmazott, gégefő-alapú beszéd távol áll az ideális megoldástól, ugyanis az alacsony frekvenciájú hangok előállítására kevéssé felel meg – noha a „fonémikus érthetőség” szempontjából ez lenne a legjobb (Ingo R. Titze: HUMAN SPEECH: A RESTRICTED USE OF THE MAMMALIAN LARYNX. J Voice. 2017 Mar; 31(2): 135–141., itt olvasható).
Másfelől jusson eszünkbe, hogy vannak emberek, akik az emberi hangképző szervek használata nélkül is értelmesen és kifinomultan kommunikálnak – ugyanis valamelyik süketnéma-nyelvet használják. Az, hogy az élőlények túlnyomó része a hangokon alapuló kommunikációt preferálja, arra látszik utalni, hogy – legalábbis a földi körülmények között – ez a legjobb megoldás. De annyi azért legalábbis valószínű, hogy hacsak amellett nem akarunk érvelni (márpedig én nem akarok), hogy a süketnéma nyelvek létrehozásához előbb szükség van a hangalapú beszédre, úgy az érteles beszéd nem szükségképpen (emberi) hangképző szervhez kötött. Eközben, ad absurdum, akár két jel is (van vagy nincs) is elég lehet, bár az nem világos, hogy mennyire lenne egyszerű egy ilyen „digitális beszédhez” eljutni a semmiből kiindulva. Tudjuk persze, hogy „a világ nyelveiben megkülönböztethető hangok száma valahol 10 és 100 között változik” (A nyelvek világatlasza, p. 135.), vagyis kb. egy nagyságrendnyi különbség lehet az „építőkövek” számát tekintve, és még az is valószínű lehet, hogy 10-nél kevesebb hang esetén nagyon hosszúvá válnának a szavak – de ha valaki mondjuk csak 5-6 különböző hangot tud létrehozni, attól még beszélhetne (mint ahogy a kutyák által kiadott, megkülönböztethető hangok számát valahová öt és tíz közé teszik).
Mindent egybevetve tehát a jelek szerint az értelmes, tagolt beszéd nem csak emberi hangképző szervekkel valósítható meg. És bár az nagyon is könnyen elképzelhető, hogy a mi biológiai megoldásunk jobb, mint a neandervölgyieké volt, azért az sem zárható ki, hogy az övék a saját maguk számára ugyanolyan jól bevált: számukra ez volt az „éppen jó”.
Úgyhogy lehetséges, hogy amennyiben a neandervölgyiek beszédlehetőségei rosszabbak voltak a miénknél, akkor ennek az okát nem a hangképző szervekben kell keresni, és ezen a ponton az asztrobiológiában ismert „karbonsovinizmus” analógiájára akár „gégefősovinizmus” fogalmát is bevezethetnénk, amely a hangképző szervek anatómiai felépítését tartja a legfontosabbnak, és eközben egyedül a miénkről tudja elképzelni, hogy beválhat.
És hogy mi következik mindebből?
Egy: hogy érdemes lenne újra gondolni az emberi nyelv őstörténetét ahelyett, hogy automatikusan azt tételeznénk fel ,hogy a neandervölgyiek beszéde hangképző szervei alkalmatlansága miatt kevésbé kifinomult volt a miénknél. Akár még azzal a feltételezéssel is eljátszhatunk, hogy mivel volt szexuális kapcsolat a neandervölgyiek meg a homo sapiens között (akár már százezer éve is), a neandervölgyi nyelv is hathatott a miénkre, illetve fordítva (ld. például itt.). De hogy visszatérjünk tulajdonképpeni témánkhoz: persze egy esetleges idegen civilizációnál sem várható el, hogy a beszédük (kommunikációjuk) a miénkhez hasonló gégefő működésén alapuljon.
Továbbá: a fentebbiekből az látszik, hogy a Goldilocks-elv valójában nem használható, mivel miközben túlságosan általános, aközben túlságosan sok olyan, ki nem mondott előfeltevést tartalmaz, amelyeknek meg kellene valósulnia ahhoz, hogy érvényes legyen (ld. az "éppen jó hűmérsékletű" étel esetét). És talán ugyanez a helyzet a többi, az élet és értelmes élet kutatásával kapcsolatban előkerülő „általános elvekkel” is az ún. kopernikuszi elvig bezárólag. Az, hogy értelmezhetetlenek, mert ha pl. azt mondom, hogy „éppen jó", akkor azt is meg kell mondanom, hogy kinek és milyen körülmények között. Csak éppen esetünkben sem erről, sem arról nem tudunk semmit.

Már megint a Drake-képlet

Miközben a SETI egyik „alappillérének” számít, rengeteg kritika érte, és számtalan módosítási javaslat jelent meg vele kapcsolatban. Amúgy pedig remek alkalmat kínál arra, hogy áttekintsünk néhány alapkérdést - beleértve azt is, hogy mennyire (lehetne) tudomány a SETI.
drake-equation.jpgA Drake-képlettel kapcsolatban (melyet e helyütt ismertnek tekintek) egyrészt azt szokták felvetni, hogy egyes komponenseit meg kellene változtatni vagy esetleg újabbakat (is) kellene hozzáadni. A teljesség igénye nélkül: Walkers, Hooker és Kotra már 1980-ban javasolta a „C” (=kolonizációs) paraméter bevezetését, amely azt mutatná meg, hogy egy technikai civilizáció mennyire hajlamos terjeszkedni – és ezzel más bolygókon is leterjeszteni az értelmes életet (Dick, Steven J.: The Drake Equation in Context. In Vacoh, Douglas A. – Dowd, Matthew F.: The Drake Equation. Cambridge University Press, 2015, p. 15.). Gonzalez, Brownlee és Ward 2001-ben a GHZ (Galactic Habitable Zone) mint komponens fontossága mellett érveltek (u.o.). És persze az is felvetődött már, hogy a galaxison (a Galaxisunkon) belül a csillagok nem mindig kínáltak/fognak lakható környezetet kínálni (uo. p. 14.), tehát akár egyfajta HTZ-ről (Habitable Time Zone) is beszélhetnénk,
De nem ez a lényeg – egy olyan képlettel kapcsolatban, amelyről a SETI egyik kezdeményezője, Bernard Oliver azt mondta, hogy „megoldás arra, hogy nagy mennyiségű nem tudást sűrítsünk össze kis helyre”, könnyedén lehet kiegészítési javaslatokat tenni. Viszont maga a formula sokat elárul annak a kornak a gondolkodásáról, amikor létrejött.
Egyfelől: az 1960-as évek elején Drake adottnak vette a két végpontot: azt, hogy a csillagok számból indulunk ki, és a rádiókommunikációra alkalmas civilizációk számánál kötünk ki. Értsd: eszerint a csillagok hozzák létre azt a kozmikus környezetet, amelyen belül megjelenhetnek a bolygók, amelyek esetleg az életzónában keringenek stb. Azaz: a csillagok ugyan előfeltételi egy technikai civilizáció létrejöttének (és ezért is érdekesek a számunkra), ennél magasabb szerveződési szinttel – mondjuk a galaxisokéval – viszont nem kell számolnunk. Ez nekem nagyon is „naprendszercentrikus” megközelítésnek tűnik, és minden bizonnyal az a magyarázat rá, hogy mivel a rádiótávcsövet tekintették alapvető eszköznek a SETI létrejöttekor, 1960 körül, és Cocconi meg Morrison is abból indult ki, hogy ha mi már képesek lennénk üzenetet küldeni a Tejúton keresztül, akkor erre egy másik értelmes faj is képes lehet, ezért fel sem merült, hogy esetleg a galaxisok számát is figyelembe kellene venni.
Pedig csak a gondolatkísérlet kedvéért: amennyiben csupán nagyon ritkán fordul elő, hogy egy galaxisban értelmes élet jelenjen meg, ám elég sok galaxis van rajtunk kívül, akkor nagyobb az esély, hogy másutt jöjjön létre, mint itt, a viszonylag szűkebb kozmikus környezetünkben. Az pedig, hogy mennyire lennének detektálhatóak, más kérdés – mint ahogy, ha úgy vesszük, az eredeti Drake-képlet is az idegen civilizációk számára keres választ, nem pedig arra, hogy hánnyal sikerül kapcsolatba lépnünk. Vagyis kb. úgy áll hozzá a keresésükhöz, mintha mondjuk földszerű bolygókat keresnénk, aminek megvan a definíciója, és ami megfelel annak, azt földszerű bolygónak tekintjük.
Ez a megközelítés az esetünkben azt jelenti, hogy az „értelmes életet” lényegében a rádiótávcső-építővel azonosítjuk. Itt nem csak az a probléma, hogy eközben kizárja az értelmes, de nem rádiótávcső-építő lényeket, hanem az is, hogy miközben a SETI az idegen értelem keresésével foglalkozna, aközben – legalább részben ebből a megközelítésből kifolyólag – nem szentel figyelmet annak a kérdésnek, hogy tulajdonképpen mi is az, hogy értelem.
De a Drake-képlet egy ennél is súlyosabb, mondhatni, alapvető problémára is rávilágít.
Drake azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mi van azokkal a bolygókkal (=nem kellene-e azokat is figyelembe venni mint potenciális értelemhordozókkal), amelyek nem a Földdel egy időben, hanem mondjuk 8 milliárd éve keletkeztek, azt válaszolja, hogy „csak olyan jelenségek létével számoljunk, melyekről tudjuk, hogy léteznek”. Ez pl. automatikusan érvényteleníti az amúgy kimondottan szellemes posztbiológiai értelem koncepcióját (uo. p. 11), amit én személy szerint nem is bánok. Ugyanis számomra inkább tűnik ötletelésnek, mint tudományos hipotézisnek.
Csak éppen ha szigorúan vesszük, akkor ugyanez a helyzet bármely, nálunk lényegesen fejlettebb technikai civilizációval kapcsolatban is – elvére ha nem engedjük meg, hogy a hipotetikus idegenek posztbiológiai értelem formájában csináljanak valami olyasmit, amire mi még nem vagyunk képesek, akkor miért engednénk meg, hogy „egyszerűen” csak sokkal fejlettebbek legyenek nálunk? Vagy éppen azt, hogy sokkal idősebbek? Vagy akár azt, hogy máshol létezzenek? A fentebbi Drake-elv értelmében mindössze azt van jogunk kijelenteni, hogy itt, a Földön élnek értelmes lények, de azt, hogy másutt is élhetnek, majd csak akkor állíthatjuk, ha már tudjuk is.
Röviden: ha a tudományosság kritériumának tekintjük azt, amit Drake is elvárásként megfogalmazott, akkor a SETI jelenleg nem felel meg neki, és ezen a ponton két megoldás kínálkozik.
Vagy azt mondjuk, hogy még nem, de majd ha sor kerül az első sikeres észlelésekre, akkor minden lehetséges kritériumot ki fog elégíteni – addig viszont legfeljebb afféle „proto-tudománynak” tekinthető, és majd csak akkor válhat „igazivá”, ha lesznek olyan kutatási eredmények, amelyek megalapozzák.
Vagy pedig abból indulunk ki, hogy mint ahogy a Drake-képlet is magán viseli annak a kornak a lenyomatát, amikor létrejött, az sem örökkévaló és változatlan, hogy mit tekintünk tudománynak, és akár úgy is felfoghatjuk, hogy a SETI eddigi el nem ismertsége mögött jelentős mértékben az húzódik meg, hogy kutatási területét, illetve lehetőségeit tekintve képtelen volt kielégíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a 60-as évek tudományos felfogásának megfelelően támasztottak vele szemben. Amennyiben viszont az asztrobiológiát tudománynak tekintjük, miért ne tekintenénk annak a SETI-t is?
Tehát miért ne abból indulnánk ki, hogy ha a matematika nem úgy „tudomány”, mint a fizika, mégis teljesen legitim, akkor megengedhető egy olyan, nem hagyományos értelemben vett „tudomány” létezése is, amely sem matematika, sem nem természettudomány?

A felhasznált kép forrása: itt

Miért nem paradoxon a „Fermi-paradoxon”?

Röviden: mert valójában nem létezik. Nem, nem abban az értelemben, hogy tudnánk: vannak.-e rajtunk kívül értelmes lények (sajnos nem ez a helyzet), hanem abban, hogy nem paradoxon. És sosem volt az, bármennyire is kiterjedt a vele foglalkozó szakirodalom.
alternative-human-evolution_1280.jpgMiközben személy szerint nagyra becsülöm Almár Ivánt és munkásságát, az alábbiakat mégis azzal kezdem, hogy szerintem nem indokolt az állítólagos Fermi-paradoxont az Olbers-paradoxonnal összehasonlítani, amelynél lényegében az volt a kérdés, hogy ha végtelenül sok csillag létezne (miként a 19. sz. elején vélték), akkor az égbolt minden pontjára jutna belőlük – vagyis annak éjszaka is állandóan és egyenletes fényesnek kellene lennie. Értsd: minden egyes pontja folyamatosan fényt bocsátana ki. Ehhez képest Almár szerint a Fermi-paradoxonban „a fényt kibocsátó csillagok szerepét a csillagűrhajókat kibocsátó civilizációk veszik át, és a paradoxont úgy is megfogalmazhatjuk, hogy miért nem érte el eddig ez a ’gyarmatosítási hullám’, mint sugárzás, a Földet”. Ez a párhuzamba állítás elsőre eléggé (sőt, nagyon) meggyőzőnek tűnik, különösen, hogy Almár azzal folytatja, hogy „[a]z Olbers paradoxon megoldása szempontjából az volt a legfontosabb tény, hogy bizonyos, a ’látóhatáron túl’ lévő források földi hatását már nem kellett figyelembe venni. Ha a ’gyarmatosítási hullámot’ tekintjük ’sugárzásnak’, akkor ez a megoldás annak felel meg, hogy a hullám valamilyen okból fékeződik, sebessége folyamatosan csökken, és ezért bizonyos távolságon túlról már nem kell figyelembe venni.”
Ezen a ponton azonban két kérdés is felvethető.
Egyfelől: abból, hogy az Olbers-paradoxonra fizikai ismereteink bővülése adta meg a választ, miért gondolnánk, hogy a Fermi-paradoxonnal is szükségképpen ugyanez lesz a helyzet? Almár úgy fogalmaz, hogy a„[m]agam részéről azt tartom a leginkább elképzelhető általános magyarázatnak, hogy létezik egy ma még ismeretlen, de folyamatosan működő migráció-fékező mechanizmus, mint természeti törvény.”
De ez csak egy állítás, és nem derül ki belőle, hogy mi tenné szükségszerűvé annak a feltételezését, hogy a Fermi-paradoxon valamiféle fizikai törvényre lenne visszavezethető. Tehát bármennyire is látványos az Olbers-paradoxonnal való párhuzamba állítás, ez csupán egy hasonlat, és semmi sem garantálja, hogy igaz. Lehetségesnek éppen lehetséges – de ugyanígy lehetséges az is, hogy nem valamiféle természeti törvény áll a csillaghajók hiánya mögött. Ahhoz, hogy ez a párhuzamba állítás meggyőző legyen, meg kellene mutatni, hogy mindkettő mögött azonos jellegű hatások működnek, vagyis, hogy érdemi hasonlatról/párhuzamba állításról van szó, nem pedig csupán formálisról. De hát éppen ezt nem tudjuk.
De vannak további problémák is a párhuzamba állítással. Az Olbers-paradoxon azért számított paradoxonnak, mert az elméletileg elvártnak (=mindenütt egyenletesen fényes égbolt) ellentmondott a megfigyelés. Azaz: azért, mert volt egy általánosan elfogadott tudományos elmélet (ez nagyjából a newtoni fizika volt annak különböző előfeltevéseivel a végtelen kiterjedésű fizikai térig és a végtelen számú csillagig bezárólag), amely nem volt összhangban a valósággal.
A "Fermi-paradoxon" esetében azonban nem beszélhetünk (és korábban sem beszélhettünk) valamiféle, a problémát megalapozó tudományos konszenzusról, amelynek ellentmondana az, hogy nem látjuk az idegen civilizációk tevékenységének a nyomait. Ugyan a II. világháború után, amikor Fermi feltette a „paradoxonhoz” vezető, híres kérdését („hol van mindenki?”), már leginkább elutasították a Jeans-féle elméletet, amely abból indult ki hogy egy, a Nap mellett elhaladó csillag szakította ki a bolygók anyagát központi égitestünkből, és így a bolygókeletkezés rendkívül ritka jelenség kellett volna, hogy legyen. De még ha fel is tételezték volna, hogy a bolygók gyakoriak, ebből semmiképpen sem következik szükségképpen, hogy akkor az élet és az értelmes élet is az. Mint ahogy ezt ma sem tudjuk: az evolúció nagyon jó magyarázatot ad az élet fejlődésére – de nem a kialakulására. Jelenlegi tudásunk szerint csak onnantól kezdve képes megmagyarázni a folyamatokat, hogy az élet létrejött. Arról pedig végképp nem mond semmit, hogy az élet megjelenése szükségképpen elvezet-e (vagy mekkora valószínűséggel vezet el) a magasabb rendű gondolkozáshoz.
Vagyis nincs itt semmiféle paradoxon, mivel nincs semmiféle ellentmondás a tudományos modellek eredményei és a megfigyeléseink között, mivel bár vannak, akik amellett érvelnek, hogy az életnek (és értelmes életnek) gyakorinak kell lennie, hasonlóképpen vannak olyanok is, akik amellett, hogy éppen ellenkezőleg. Eközben az egyik tábor sem tud olyan érveket felvonultatni, amelyek széles körben elfogadottak lennének a tudományos világon belül. Értsd: ahhoz, hogy paradoxonról beszéljünk, első lépésben el kellene fogadnunk, hogy ellentmondás van a várakozásaink és a valóság között – de ezt a feltételezést egyelőre semmi sem teszi indokolttá, mert semmi okunk sincs feltételezni, hogy nem vagyunk egyedül. És ezen az sem változtat, hogy azt sincs okunk feltételezni, hogy egyedül vagyunk - egyszerűen nem tudjuk..
Szerintem elég sok mindent elmond a SETI jelenlegi tudományos kialakulatlanságáról, hogy az ún. "Fermi-paradoxont" a fentebbiek ellenére ennyit emlegetik.

http://mek.oszk.hu/11100/11104/html/SETISZEP/SS04OFPH.HTM

Illusztráció: Lucien Rudaux francia képművész, 1930-as évek: alternatív emberi evolúció.

Számoljunk a számolással?

Ha elfogadjuk is, hogy nagyon sokféle matematika lehetséges, vajon azt is el kellene-e fogadnunk, hogy nincsen valamiféle univerzális (közös) alapja vagy kiindulási pontja mindegyiküknek? A kérdés azért érdekes, mert felvetődhet – mint ahogy többször fel is vetődött –, hogy valamiféle „matematikai alapú” nyelvet lenne érdemes a hipotetikus idegen civilizációkkal való kommunikációhoz használni. Az alábbiakban a számfogalmat járom körül, de eközben ne feledjük, hogy nem pusztán a matematikáról van szó, hanem az ennek a technikához való viszonyáról is.
eins-count.jpgA matematikus Carl DeVito szerint a válasz egyértelműen az, hogy nincs közös alap, mivel a matematika a valóság helyett egyfajta „mesterséges világot” mutat be, lévén „absztrakció és idealizáció, amelyet az emberi matematikusok hosszú évszázadok alatt hoztak létre”, és ennek megfelelően amikor matematikáról beszélünk, akkor nem a valóságról beszélünk, hanem egyfajta, az agyunk által konstruált valóságról [idézi: Traphagan, John: Extraterrestrial Intelligence and Human Imagination. SETI at the Intersection of Science, Religion, and Culture. Springer, 2015, epub)]. Ami persze nem zárja ki, hogy ennek a konstruált valóságnak legyenek átfedései a minket körülvevő világgal (máskülönben nem tudtunk volna mindenféle bonyolult számításokat követően embert juttatni a Holdra), de egyrészt korántsem mindig világod, hogy hol vannak az érintkezési pontok a matematika meg a külvilág között: legalábbis kérdéses például, hogy a matematikai végtelen vajon létezik-e a fizikai világban is.
Másfelől az is kérdéses, hogy ugyanazt az eredményt, mondjuk a holdraszállást, teljesen más matematikával is el lehetne-e érni. Például a LISP programnyelv a fordított lengyel jelölést használja, vagyis nem azt írja, hogy „3+2”, hanem azt, hogy „ 3 2 +”, de azért ez is remekül működik. Amire még mondhatnánk, hogy csak a jelölés más. Na de mi van viszont az eltérő megközelítéseken alapuló, de ugyanarra az eredményre jutó osztási módszerekkel? [Askhenazi, Michael: What We Know About Extraterrestrial Intelligenc. Foundations of Xenology. Springer, 2017, p. 351.]
És még erre is válaszolhatnánk, hogy az osztás bizony osztás marad, akárhogyan csináljuk is: ugyanaz a műveket. De, hogy ennél is tovább egyszerűsítsük, még alapvetőbb művelet az összeadás és kivonás – és ahhoz, hogy ez működjön, szükségünk van az számok fogalmára (ezen a ponton ha nem is csalok, csak pontatlanul fogalmazok, miként majd mindegy kiderül, amikor csak annyit írok, hogy „számok”).
Mindenesetre az alapok keresésekor leegyszerűsíthetjük arra a kérdés, hogy egyfelől vajon szükségképpen együtt jár-e egy magasszintű intelligencia meglétével a számok ismerete? Másfelől: ha nem, akkor ezek nélkül is felépíthető-e egy olyan technikai civilizáció, amely képes az általunk küldött üzenet (mondjuk rádiójelek) detektálására?
Végül pedig: miért léteznek egyáltalán számok az emberi gondolkodásban?
Amely utóbbire valószínűleg azt felelhetjük, hogy bizonyos, bár nagyon korlátozott értelemben már a szúnyogírtó fogasponty is tud számolni – vagy legalábbis meg tudja állapítani, hogy melyik, az ő fajának egyedeit tartalmazó halraj a nagyobb. És ennek egyértelműen evolúciós előnye van, ugyanis ha ehhezcsatlakozik, akkor kevésbé valószínű, hogy egy ragadozó elkapja [Brannon, Elizabeth M. and Merritt, Dustin J. : Evolutionary Foundations of the Approximate Number System. In Dehaene, Stanislas and Brannon, Elizabeth M. (editors): Space, Time and Number in the Brain. Searching for the Foundations of Mathematical Thought, Elsevier, 2011, p. 208]. Mint ahogy az is előnyös egy állat számára, ha világos a számára, hogy melyik fán van több gyümölcs; melyik menedék eléréséhez kell több utat megtennie – és így tovább. Még amennyiben elképzelhetőnek tartanánk is egy olyan környezetet, ahol nincsenek ragadozók, a rendelkezésre álló források majdhogynem végtelen bőségét kellene feltételeznünk ahhoz, hogy az effajta állati számolás felesleges legyen – és ennek megfelelően ne lökdösse errefelé nagy valószínűséggel az élőlényeket az evolúció. Ami alatt azt értem, hogy ha nem csupán teljesen primitív idegrendszerünk van, akkor a „számolás” ugyanúgy „evolúciós imperatívusz”, mint a megfelelő érzékszervek kifejlesztése.
Na de milyen számolás is ez valójában? Az általunk használt diszkrét számfogalmon alapuló megoldásnak az a nagy előnye, hogy a segítségével gyorsan és biztosan meg tudjuk állapítani, hogy 341 vagy 343 a nagyobb, az állati számolás (számösszehasonlítás) azonban a kísérletek szerint annál pontatlanabb, minél nagyobbak a számok: 2 és 4 között például egy csimpánz könnyen különbséget tud tenni, elvégre az egyik szám kétszer akkora, mint a másik – 341 és 343 között viszont már nem ([uo.]. És miért is tudna: az arányokat tekintve nincs nagy különbség közöttük, tehát lényegében mindegy, hogy azt a fát választja-e, amelyről kettővel több gyümölcs lóg.
Ezzel azonban nem lettünk sokkal okosabbak. Ugyanis legfeljebb annyit vehetünk biztosra, hogy egy hipotetikus idegen civilizáció rendelkezne az állati, a számok egymáshoz viszonyított nagyságán alapuló „számolással”. Két kérdés azonban továbbra is nyitott: egyfelől, hogy szükségképpen eljutnak-e a miénkhez hasonló, diszkrét számkoncepcióig; másfelől, ha nem, akkor vajon mégis kepések lehetnek-e eljutni a Holdig (feltéve, de meg nem engedve, hogy nekik is van ilyenjük).
Ami az elsőt illeti, arra tippelek, hogy nem: ha minden igaz, még a Földön is vannak olyan csoportok, akik nyelvében nem is léteznek kifejezések az absztrakt számokra/számolásra [You can't do the math without the words: Amazonian tribe lacks words for numbers. ScienceDaily, 2012 február 12. https://www.sciencedaily.com/releases/2012/02/120221104037.htm). És miért is léteznének szükségképpen? Az akár kellőképpen absztrakt nyelv is csupán olyan keretrendszer, amely lehetővé teszi bizonyos, absztrakt fogalmak megjelenését – de nincs valamiféle törvény, amely szükségszerűvé tenné ezt. És ha egy magasabb rendű emlős jól elvan az absztrakt számfogalom nélkül, miért gondolnánk, hogy az emberrel (vagy egy másik értelmes fajjal) nem ugyanez a helyzet?
Az, hogy az absztrakt számfogalom hiányában eljuthatnánk-e a Holdra (kidolgozhatnánk-e egy olyan technikát, aminek a segítségével idegen civilizációkkal vehetjük fel a kapcsolatot), bonyolultabb kérdés. És persze nem azonos azzal, hogy vajon egyetlen megoldás lehetséges-e, ami alatt azt értem, hogy vajon amennyiben hozzánk hasonlóan a természetes számokat használják alapul, úgy szükséges-e, hogy a világról/fizikai valóságról alkotott képük ugyanolyan legyen, mint nekünk – és ez az, amivel kapcsolatban még találgatni sem tudok.
A próba-szerencse módszer viszont feltehetően nem működne, miközben a probléma megfogalmazása és megvalósítása persze két különböző dolog: Kepler az Álom című művében leírhatott ugyan egy „holdutazást” az 1600-as évek elején, de arra nemhogy nem tudott, de fel sem merült benne, hogy érdemi leírást adjon a kivitelezés módjáról, és ebből kifolyólag nála a főhőst egy démon repítette el őt úti céljáig (Kepler persze már ismerte az absztrakt számfogalmat, de ez önmagában kevés). Bizonyos célok megvalósítása lehetetlen bizonyos eszközök megléte nélkül, és ugyanúgy, mint ahogy a modern csillagászati eredmények is elképzelhetetlenek megfelelő műszerek híján, minden bizonnyal a holdraszálláshoz vagy éppen az idegen civilizációkkal való kommunikációhoz szükséges matematikai eszközökkel is ugyanez a helyzet.
Vagyis amennyiben, mondhatni, „a technológián mint interfészen” keresztül keresünk más értelmes lényeket, úgy fel kell tételeznünk, hogy a miénkhez legalább az alapjaiban nagyon hasonló matematikával rendelkezzenek. Nem azért, mert egy matematika nem lehet nagyon másmilyen, hanem mert bizonyos matematikai elemek (diszkrét számfogalom, alapműveletek stb.) nélkül nem érhetőek el bizonyos technikai eredmények. Egy követ persze meglehetősen pontosan célba tudok dobni, noha nem is merem a röppálya egyenleteit – de itt az evolúció elég sokat dolgozott a megoldáson (és a sikertelenebb kődobálók hátrányba kerültek). Viszont: egyfelől mi is lenne az a szelekciós nyomás, amely a holdraszálláshoz szükséges technológia kifejlesztését eredményezi? Másfelől, mint köztudott, a próba-szerencse módszerrel dolgozó evolúciónak is meg vannak a maga korlátjai: nehezen képzelhető el például, hogy olyan „újításokat” vezessen be, melyek rövidebb távon nem, hanem csak hosszabb idő alatt válnak előnyössé.
Úgyhogy három lehetőségünk van:
1. egy olyan, idegen civilizációba botlunk bele, amely „ugyanúgy látja a világot, mint mi” – nyilván ez lenne a számunkra legkedvezőbb forgatókönyv, ha fel akarjuk venni velük a kapcsolatot
2. ők is használják ugyan azokat az alapvető számfogalmakat, amelyeket mi, ám eközben más felfogásban és talán más irányokba is fejlesztik a technológiájukat – ez esetben nem tudjuk megmondani, hogy sikerülne-e felvenni a kapcsolatot velük. Nem zárható ki, hogy sosem jutnak el a rádiótávcsőig – de az sem zárható ki, hogy más utakon haladva, de igen. Vagy, hogy csinálnak valamit,ami nem rádiótávcső ugyan, de képes kiváltani
3. nem használják/ismerik azt az absztrakt és diszkrét számfogalmat, amit mi, és több mint valószínű, hogy egy szúnyogirtó fogasponty „számkoncepciója” kevés a technikai civilizáció létrehozásához.

Miért (nem) jó ötlet a posztbiológiai értelem?

Martin Rees szerint elképzelhető (sőt), hogy a fejlődés következő lépése a posztbiológiai értelem megjelenése lesz, és amennyiben más értelmes lények esetében is ez a helyzet, úgy „a legkevésbé sem valószínű, hogy éppen abban a pillanatban fedeznénk fel őket, amikor még biológiai formában léteztek”. Ugyanis a földi példa alapján úgy tűnik, hogy a technológiai civilizáció megjelenése után nagyon gyorsan megtörténik az átmenet.
retrorobot.jpgTermészetesen kockázatos ilyen feltételezésekbe bocsátkozni, mivel ahhoz, hogy a fentebbi forgatókönyv (a biológiai értelem posztbiológiaivá alakul) megvalósuljon, nem csak azt kellene, hogy ez lehetséges legyen – noha egyelőre nem tudjuk, hogy milyen is lenne a mesterséges intelligencia a valóságban, ha megvalósulna. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy vajon tényleg átvenné-e az ember helyét. Azt pedig végképp nem, hogy vajon valamiféle egyetemes törvény húzódhatna-e meg a mögött, hogy az értelem gépi értelemmé alakul. Ami (mármint egy ilyen törvény léte) nem hangzik nagyon valószínűnek.
Viszont ha nincs ilyen, akkor miért is számítanánk arra, hogy mindenütt vagy legalább az esetek jelentős részében ez történik? A saját példánkból (=emberiség) nyilvánvalóan nem tudunk általánosítani, és mondhatjuk ugyan, hogy a posztbiológiai átmenet ugyanolyan törvényszerű mint az élettelenből az élettelenbe vagy az élőből az értelmesbe való, de éppen az az egyik probléma, hogy egyelőre ezeknél sem vagyunk tisztában azzal, hogy szükségszerűek voltak-e. Sőt, még ha kiderülne is, hogy az élet megjelenése az volt, önmagában még ez sem tenné szükségszerűvé az értelem kialakulását. És még ha esetleg ki tudnánk is mutatni, hogy az élőtől az értelmes felé való továbblépés is szükségszerű, ebből önmagában nem következne sem az élet, sem a posztbiológiai értelem szükségszerűsége.
Arról már nem is beszélve, hogy a posztbiológiai értelem létének felvetésével csak még parttalanabbá tesszük a kutatást. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne létezhetne posztbiológiai értelem. Csupán azt, hogy errefelé indulva még rosszabb helyzetbe kerülünk. Míg korábban legalább a földszerű bolygók keresésének úgy tűnt, hogy van némi értelme, ha komolyan vennénk a Rees elképzelést, akkor – legalábbis a SETI-n belül – akár fel is hagyhatnánk a dologgal. Innentől kezdve ugyanis miért is gondolnánk, hogy egy, a miénkhez hasonló égitesten élnek, amit majd felismerünk az életet hordozó légkör jellegzetességei alapján? Egy posztbiológiai értelem nem valószínű, hogy oxigénre vagy vízre lenne utalva – és az sem, hogy ne hagyhatná el a szülő bolygóját, ha ahhoz van kedve, és ne költözhetne ki, mondjuk, a csillagközi űrbe.
Vagyis: elképzelésünk sincs arról, hogy milyen helyeket preferál és milyen jeleket bocsátana ki/generálna egy posztbiológiai értelem. Értsd: arra, hogy nem találjuk az idegen civilizációk nyomait, a posztbiológiai értelemről beszélve mintegy azt válaszoljuk, hogy: hát persze, hogy nem, hiszen nem a megfelelő intelligenciát kerestünk – miközben ez az új célpont még megfoghatatlanabb, mint az előző.
Továbbá: ha már egyszer szabadjára engedjük a képzeletünket: abból kiindulva, hogy eddig kétféle gépet ismertünk, miért is ne tételeznénk fel, hogy lehetséges egy harmadik vagy többedik is? Az első – nagyon leegyszerűsítve – az energia-, míg a második az információfeldolgozó gép volt (ld. a posztbiológiai értelmet). Természetesen az információfeldolgozó is az energiafeldolgozóra épült rá: az előbbi nem lehetséges az utóbbi nélkül, ám innentől kezdve eljátszhatunk akár azzal is, hogy milyen lenne az, ha létezne valamilyen másmilyen gép: akár az információfeldolgozóra alapozva (mint ahogy az az energiafeldolgozóra épült rá), akár pedig – és számomra ez az ötlet a szórakoztatóbb – ez is közvetlenül az energiafeldolgozóra épülne rá.
Na persze egy ilyen, „harmadik típusú gép” működésének a nyomait még a posztbiológiai értelemnél is nehezebb lenne megtalálni – és persze ez az egész nem is több holmi szórakoztató gondolatkísérletnél.

MArtin Rees kiindulási pontul szolgáló gondolatainak forrása: Martin Rees: Aliens and Us: Could Post-humnas Spread Through the Galaxy? InJim Al-Khaliki (editor): Aliens. The World’s Leading Scientists on Extreterrestrial Life. p. 23.

Pascal fogadása és a földönkívüliek

A filozófiatörténet egyik legismertebb problémafelvetése Pascal nevéhez fűződik, aki azt mondta, hogy érdemes Istenben hinnünk. Furcsa módon mintha ugyanezt a logikát követnék azok is, akik szerint érdemes az idegen civilizációk után kutatni, de a dolog akkor válik igazán elgondolkoztatóvá, ha fordítunk egyet az érvelésen, és a METI-re alkalmazzuk.
pascals-wager1.JPGPascal abból indult ki, hogy vagy létezik isten, vagy nem, és eközben mi vagy hiszünk benne, vagy nem – ez összesen négy verziót jelent (létezik és hiszünk; létezik és nem hiszünk; nem létezik és hiszünk; nem létezik és nem hiszünk). Ha nincs valamiféle legfőbb teremtő, és mi mégis a létére szavazunk, akkor szerinte nem történik más, mint az, hogy némi fölösleges energiát fordítunk a vallásra, és cserébe nem kapunk semmit. Ha viszont igaza van a Bibliának, akkor mindent megnyerünk, mert a Mennyországba jutunk.
Amire többek között azt szokás válaszolni, hogy igencsak érdekes felfogást képviselhet az a Mindenható, aki azt jutalmazza, ha valaki nem meggyőződésből, hanem önös érdekből imádkozik hozzá. Amire még mondhatjuk azt, hogy még ezek mellett a feltételek mellett is megéri feltételezni, hogy Ő bizony ilyen (és legfeljebb tévedünk). Sokkal súlyosabb viszont az az ellenvetés, hogy ha racionálisan akarunk választani, akkor vajon milyen érv szól amellett, hogy a keresztények istenét válasszuk, ne pedig a mohamedánokét, a hindu panteont és így tovább?
A SETI helyzete két szempontból is hasonlít a Pascal fogadásában vázoltakhoz.
Egyfelől: már Cocconi és Morrison arra hivatkozott a modern kutatásokat megalapozó cikkükben, hogy „„a siker valószínűségét nehéz megbecsülni; de ha soha nem folytatunk keresést, akkor nulla az esélyünk”. Egy kissé leegyszerűsítő hasonlattal élve: ezzel az erővel amellett is érvelhetnének, hogy a hipotetikus idegen civilizációk helyett keressük az unikornisokat vagy nagyjából bármi mást, amiről nem tudjuk, hogy létezik-e, de elvileg akár létezhetne is.
Másfelől: a SETI ugyanúgy egy adott jellegű/típusú idegen értelmet keres (amely lehetőleg legyen minél inkább hozzánk hasonló), mint hogy Pascal is egy meghatározott Isten imádatára buzdított. Ha átgondoljuk, hogy a mai elvárások fényében mennyire védhetetlen Pascal álláspontja, akkor meglehetősen elgondolkoztató, hogy a SETI több mint 300 évvel később ugyanezt a logikát követi.
Ami ideáig legfeljebb furcsa, de semmiképpen sem különösebben izgalmas. Más lesz viszont a helyzet, ha Pascal hipotetikusan jóindulatú és mindenféle jutalmakat ígérő Istenét egy haragvó, gonosz, ellenséges (mindenki válassza ki a neki tetsző negatív jelzőt) felsőbbrendű entitásra cseréljük ki. Ugyanis logikusnak tűnik abból kiindulni, hogy ha nem tudjuk, hogy létezik-e, akkor készüljünk a legrosszabbra – miként evolúciós múltunk erre hajlamosít minket. Mindig is érdemesebb volt azt feltételezni, hogy a sötétben valami nagyon veszélyes dolog lappang, mint azt, hogy nem. Talán elképzelhető lenne olyan evolúciós múlt egy idegen civilizáció esetében, amely nem ide vezetne, de ezt legfeljebb azért érdemes érinteni, mert figyelemre méltó, hogy még az ilyen dolgok is mennyire függhetnek az adott körülményektől. Amennyiben egy békés természeti környezetet biztosító bolygó megkérdőjelezhetetlen hatalmú csúcsragadozóiként emelkedtünk volna fel (akiknél a fajon belül sem folyik véres rivalizálás, még ha nehéz is hinni egy ilyen forgatókönyvben), akkor talán – még ha belátnánk is a helyességét – kevésbé éreznénk meggyőzőnek a fenyegetéssel kapcsolatos érvet.
Így viszont indokoltnak érezhetjük abból kiindulni, hogy amennyiben a megfordított Pascal-érv értelmében nem tudjuk, hogy valahol leselkedik-e ránk veszély, akkor érdemesebb abból kiindulni, hogy igen.
Értsd: ezek szerint felháborodva kellene tiltakoznunk az ellen, hogy vannak olyanok, akik aktív üzenetküldéssel foglalkoznak, és az, hogy mégsem tiltakozunk, minden bizonnyal arra vezethető vissza, hogy – evolúciós múltunk ide vagy oda – a legtöbb ember egyszerűen nem veszi komolyan a kérdést. Nota bene: ebből persze nem következik, hogy nem forgunk veszélyben – igaz, az sem, hogy igen.
Viszont innentől kezdve miközben egy hibás érvelés alapján folyik a SETI-vel kapcsolatos kutatás (még akkor is, ha valójában van értelme), aközben egy eddigi tapasztalataink alapján tökéletesen helytálló érvelés figyelmen kívül hagyásával folyik a METI. És ez– nem mintha attól tartanék, hogy egy nap majd idegen űrhajók jelennek meg a városaink felett – azért eléggé kiábrándító.

Miért gondoljuk azt, hogy nem vagyunk egyedül?

Számos különböző feltétel teljesülésére volt szükség ahhoz, hogy az 1960-as évekre ne csak megjelenjen a SETI gondolata, de ezzel párhuzamosan megjelenjen az a meggyőződés is, hogy az idegen értelmes élet nem csupán lehetséges (és miért is ne lenne az), de rendkívül valószínű is. Ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy ha kissé eltérő módon alakul a tudomány története, akkor talán értelmetlen kérdésnek tekintenénk az idegen civilizációk utáni kutatást. Ez később persze megváltozhatna – mint ahogy a mi hozzáállásunk is megváltozhat a jövőben.
miert-gondoljuk-hogy-nem-vagyunk-egyedul.jpgMindezzel első közelítésben két dolgot akarok mondani. Először is: vegyük észre, hogy a kérdés nem „szimmetrikus” abban az értlemben, hogy az idegen értelmes élet melletti érvelésben vagy valószínűségre (véletlenre), vagy „törvényekre” szokás hivatkozni, melyek értelmében az intelligencia megjelenése valamiképpen szükségszerű lenne. Amennyiben a földi élet és értelem kivételessége mellett szeretnénk érvelni, akkor viszont legfeljebb azt mondhatnánk, hogy „rendkívül valószínűtlen”; azt viszont nem, hogy valamiféle törvények (fizikaiak, biológiaiak stb.) kizárják a létét – ugyanis tudjuk, hogy a dolog lehetséges. Csak azt nem, hogy egy esetben: a miénkben-e vagy máshol/máskor is. És ez egyben azt is jelenti, hogy a „rendkívül valószínűtlen az idegen intelligencia létrejötte” nem zárhatja ki, hogy máshol is legyen. Legfeljebb nagyon kevésszer, rendkívül ritkán (stb. Tehát semmiképpen sem lehetünk biztosak benne, hogy egyedül vagyunk – bár ebből nem következik, hogy nem vagyunk egyedül.
Másfelől: érdemes azt is megnézni, hogy mi kellett ahhoz, hogy annak idején az óvatos „nem biztos, hogy egyedül vagyunk” helyett a „biztos, hogy nem vagyunk egyedül” álláspont váljon uralkodóvá (mint ahogy a SETI-vel foglalkozok túlnyomó része máig így gondolja. Az alábbiakban Sheridan, Mark A.: Seti's Scope: How the Search for Extraterrestrial Intelligence Became Disconnected from New Ideas about Extraterrestrials 2009 c. művében leírtakból indulok ki). És ezt érdemes azzal kezdeni, hogy néhány évtizeddel korábban, mondjuk 1930 körül a csillagászok között az volt az általános meggyőződés, hogy a bolygókeletkezés rendkívül valószínűtlen: James Jeans I. világháború alatt kidolgozott elmélete szerint a Naprendszer bolygói akkor alakultak ki, amikor egy, a közelben elhaladó csillag „árapályhatása” óriási anyagtömegeket szakított ki központi csillagunkból. És mivel az ilyen kozmikus események rendkívül ritkák, a bolygórendszereknek is azoknak kell lenniük. Meg a rajtuk kialakuló életnek és értelmes életnek is. Emellett az elképzelés mellett látszott szólni például a bolygók mérete is (a Naphoz közel és tőle távol egyre kisebbek, középen, a Jupiternél kidudorodik).
Az 1950-es évekre azonban komoly ellenvetések merültek fel ezzel az elképzeléssel szemben addig bezárólag, hogy nem képes a bolygók perdületére magyarázatot adni.
Ha viszont a Jeans-hipotézist elvetjük, akkor ugye nem is szükségszerű, hogy a bolygók ritkák legyenek? És akkor az sem, hogy az élet meg az értelmes élet is ritka legyen?
Úgyhogy amikor Green Bank-ben sor került az első SETI-konferenciára, akkor a résztvevők abból indultak ki, hogy semmi akadálya sincs azt feltételezni, hogy az intelligencia kialakulása gyakran bekövetkezik. Csak éppen a Jeans-hipotézis elvetése csupán a Jeans-hipotézis elvetését jelenti, de nem azt, hogy okunk van egy idegen civilizációkkal benépesített Tejútrendszert (Univerzumot) feltételezni.
Eközben azonban voltak további tényezők is, melyek a „sokan vagyunk” megközelítést látszottak támogatni.
Először is, a Miller-Urey kísérletet úgy értelmezték, mint ami az élet könnyű keletkezése mellett szól. Mivel azonban több, mint fél évszázad sem volt elég ahhoz, hogy az ebben megjelenő, bonyolult, szerves molekuláktól eljussunk a szerves életig, ma ez nem tűnik meggyőzőnek.
Mostanában gyakran hangoztatják, hogy ha a miénktől független életet találnánk a Marson, akkor nyilván máshol is léteznie kellene. Igazából azonban egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy egy ilyen felfedezésből mennyire általánosíthatunk mondjuk más naprendszerekre – amit azért említek ezen a helyen, mert ugyanezt a logikailag hibás érvelést a SETI híve egyszer már bevetették (amikor a földi élet alapján élettel benépesített, szomszédos bolygókra következtettek).
És ezzel el is jutottunk a második problémához. John C. Lilly amerikai tudós a Green Bank-i konferencia idején amellett érvelt, hogy a delfinek is ugyanúgy intelligensek, mint az ember – és ez egyben azt is jelenti, hogy egy adott bolygón kétszer is megjelent az intelligencia. Tehát megfelelő körülmények esetén a kialakulásának rendkívül nagy valószínűségű eseménynek kell lennie. Amivel szemben az hozható fel, hogy még ha így lenne is és a delfinek tényleg intelligensek lennének is, ebből csupán az következne, hogy földi körülmények között mintegy törvényszerűen megjelenik a magasabb rendű gondolkodás – azt viszont semmi sem garantálja, hogy ezek a magasabb rendű gondolkodás számára olyannyira kedvező körülmények másutt is jelen vannak. Márpedig e nélkül mit sem ér az egész érvelés. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ma már (az azóta lefolytatott kutatások eredményeinek ismeretében) nem tekintjük emberi értelemben vett intelligenciával rendelkező lényeknek a delfineket.
Márpedig mi ugye ilyen értelemben vett értelmes lényeket kerestünk: sőt, akadnak, akik majdhogynem embereket. Egy Robert Bieri nevű biológus nem sokkal Green Bank után kijelentette, hogy a konvergens evolúció értelmében az idegenek „minden valószínűség szerint megrázóan hasonlítani fognak hozzánk kinézetüket tekintve” is – aminek persze az lenne az egyik következménye, hogy nem is lenne olyan nehéz kommunikálni velük. Elvégre ugyanolyanok, mint mi. Úgyhogy akkor – tehetnénk hozzá némi cinizmussal – ne is foglalkozzunk az esetleges kommunikációs nehézségekkel, hanem az elvi problémákon való töprengés helyett fordítsuk a rádiótávcsöveinket az ég felé, és kezdjünk keresni.
Amivel viszont az a probléma, hogy igaz ugyan, hogy az evolúció valóban tud konvergens lenni, és a vízben úszó állatok alakja, legyen bár szó halakról vagy emlősökről, mint a delfinek esetében is, feltűnően hasonló – mivel ugyanzon közeg által teremtett kihívásoknak kell megfelelniük.
Ám ennek ellenére is két értelmezési lehetőség képzelhető el. Vagy az, hogy az emberi értelem olyan, mint a szem, amely a legkülönbözőbb élőlényeknél minden lehetséges esetben és minden lehetséges módon kifejlődött, ugyanis túlságosan nagy hátrányt jelentett volna nem rendelkezni vele. Vagy pedig olyan, mint az elefánt ormánya, amellyel kapcsolatban valószínűleg senkinek sem jutna az eszébe azt mondani, hogy szükségszerű volt a létrejötte. A Green Bank-i konferencián ugyan elhangzott, hogy az értelemnek egyértelműen evolúciós előnye van, hiszen azért tudtunk az egész Földön elterjedni. Ám bár igaz, hogy megjelenhet olyan evolúciós változás, amely előnyös a faj fennmaradása és elterjedése szempontjából, azt nehéz lenne elhinni, hogy az evolúció év százezredekig (vagy akár évmilliókig – attól függ, hogy honnét számítjuk az emberi értelem kezdeteit) munkálkodik egy olyan megoldáson, amely csak sok-sok generáció múltán válik előnyössé a faj számára (még ha addig nem gátolja is a fennmaradását). Az evolúció természetesen nem rendelkezik ilyen előrelátással, tehát vagy azt az állítást próbálhatjuk megvédeni, mely szerint: de igen, a megnövekvő agy és kialakuló értelem igenis az első pillanattól előnyt jelentett a számunkra – aminek viszont ellentmond az, hogy csupán a legutóbbi néhány évtízezredben: evolúciós értelemben szempillantásnyi idővel ezelőtt vettük birtokba az egész Földet. És még utána is évezredekig tartott, amíg domináns fajjá váltunk.
Tehát meggyőződésem szerint marad az az értelmezés, mely szerint az intelligenciának egészen a legutóbbi időkig nem volt haszna, és ennek megfelelően bár az evolúció nem tette lehetetlenné a létrejöttét, szükségszerű sem volt, az pedig ránk nézve kimondott szerencse, hogy legalább mostanra ennyire bevált. Viszont mivel nem állt mögötte evolúciós kényszer, miért is tételeznénk fel, hogy egy másik, földszerű bolygón szükségszerű a megjelenése?
Amivel azt akarom mondani, hogy a SETI további történetének nagy mértékben irányt szabó Green Bank-i négy alapfeltételezéssel élt:
hogy az értelem megjelenése evolúciós előnyt jelent
hogy a Földön egynél több alkalommal jelent meg az emberi értelemben vett intelligencia
hogy az élet egyszerűen és szükségszerűen létrejövő folyamat, és
hogy a Világmindenség hemzseg a földszerű bolygóktól.
Ez utóbbi esetében – és egyedül ez utóbbi esetében – akár még az is kiderülhet, hogy igazuk volt még akkor is, ha az érvelésük logikai hibán alapult. Ám a fentebbiek értelmében a földszerű bolygók létezése semmire sem garancia azon kívül, hogy léteznek földszerű bolygók, és szerintem legalábbis figyelemre méltó, hogy az azegész modern SETI ilyen ingatag és átgondolatlan alapokra épült. Úgyhogy – ismét csak szerintem – ideje lenne újra gondolni az egészet.

SETI: alakulhatott volna máshogy is?


Jelenleg teljesen természetesnek látszik, hogy amikor SETI-ről beszélünk, akkor első sorban az amerikai kutatók által képviselt felfogást értjük alatta (olyannyira, hogy talán eszünkbe sem jut, hogy lehetne máshogy). Ennek azonban – legalábbis egy időben – volt alternatívája: a szovjet megközelítés, amely nagyon tanulságos módon és az alábbiakban kifejtendő okokból inkább CETI-ről (nem search, hanem communication) beszélt. Meg merem kockáztatni, hogy a hipotetikus földönkívüli civilizációk kutatása szempontjából szerencsésebb lett volna, ha ők válnak ezen a területen meghatározóvá, nem az amerikaiak, de erre a Szovjetunió széthullása után nem volt esély. A történetből amúgy az is kiderül, hogy bármennyire szeretnénk is (többek között én is, lévén sci-fi kedvelő, illetve jó néhány ilyen kötet szerzője is), az úgynevezett tudományos-fantasztikus irodalom olvasása olykor egyáltalán nem mindig segíti a tudományos gondolkodást.
stalker-poster.jpgDe erről majd később – előbb arról, hogy az amerikaik (miként másutt már volt szó róla) rögtön a kezdetektől abból indultak ki, hogy az elméleti kérdések alapos átgondolása helyett egyszerűen neki kell látni (természetesen rádiótávcsövek segítségével) a keresésnek. Jellemző módon, amikor a második bjurakani konferencián, 1971-ben a szovjetek arról beszéltek, hogy milyen ismeretelméleti nehézségek merülhetnek fel (és pl. mi garantálja, hogy meg tudjuk fejteni az üzenetet, még ha képesek vagyunk is detektálni), akkor Freeman Dyson amerikai fizikus azzal intézte el a dolgot, hogy „a pokolba a filozófiával. Azért jöttem ide, hogy megfigyelésekről és eszközökről halljak”. Amivel mintegy Drake-t visszhangozta, aki az első amerikai SETI-konferencián annyit válaszolt, amikor felvetődött, hogy vajon képesek leszünk-e megérteni egy földönkívüli üzenetet, hogy ahelyett, hogy ezen rágódnánk, „gyerünk, lássunk neki az észlelésnek”.
Ismét csak a második bjurakani konferencián a történész William H. McNeill (a kevés, a vitában részt veő társadalomtudósok egyike) azt mondta, hogy valamiféle, az értelmes lények számára abban az értelemben univerzális nyelvbe vetett hit, hogy azt „mindenki” megérti, számára bizonyos értelemben sovinizmusnak tűnik – még akkor is, ha ez az univerzális nyelv a matematika lenne. Amire az amerikai Bernard Oliver annyit válaszolt, hogy ezt csak azok gondolják, akik „nem ismerik közelebbről a tudományt, illetve a csillagközi kommunikáció problémáit”. Ami túl azon, hogy eléggé lekezelően hangzik, már csak azért is furcsa válasz, mert a szovjetek – akiktől nehéz lett volna elvitatni, hogy járatosak a témában, miután akkor már évek óta foglalkoztak vele –ugyanazt mondták, mint McNeill, miközben Marvin Minsky, a mesterséges intelligencia egyik létrehozójától annyi telt, hogy azt javasolta, hogy küldjük el „nekik” egy olyan számítógép tervrajzát, amit majd megépítenek. És akkor a számítógép majd szépen megtanítja nekik a földi nyelvet. Mintha bizony egy ilyen komplikált tervrajznál nem merülnének fel értelmezési problémák.
A szovjetek egyébként ezért beszéltek SETI helyett CETI-ről, mert a dialektikus materializmus szerint az anyag „fejlődése” szükségképpen elvezet az élet, majd az értelmes élet kialakulásához – ami mai szemmel nézve tökéletesen védhetetlen álláspont, és nem is azért gondolom, hogy jobb lett volna a SETI-n belül a szovjet utat követni, mert egyetértek a kiindulási pontjukkal. Éppen, hogy nem – viszont ők, miután kiindulási pontnak tekintették az idegen civilizációk létezését, azonnal a felmerülő elméleti problémákkal kezdtek foglalkozni – és gyorsan arra jutottak, hogy „a témával kapcsolatos problémák komplex volta abból fakad, hogy elszakíthatatlanul össze vannak kötve még alapvetőbb problémákkal” (miként az első szovjet CETI-kötet https://archive.org/details/nasa_techdoc_19710005278 szerkesztője, A. S. Kaplan fogalmazott).
Nem véletlen hát, hogy Egy V. B. Sukotin nevű nyelvész ugyanebben a kötetben azt írta, hogy bár megpróbálkozhatunk a katonai hírszerzés kódfeltörési technológiáinak alkalmazásával, még jó néhány földi írás esetén sem boldogultunk. Tehát könnyen lehet, hogy egy esetleges idegen jel esetén is kudarcot vallalnánk. A matematikus A. V. Gladkij szerint pedig arra sincs garancia, hogy legalább a matematikájuk olyan lenne, mint a miénk, és így érthető lenne a számunkra. És így tovább. Vagyis már ekkor felmerültek azok az ismeretelméleti problémák, amelyek figyelmen kívül hagyásával – miként az ma már nyilvánvaló – nem igazán jutunk semmire a hipotetikus földönkívüli civilizációk kutatásában.
A szovjet és az amerikai felfogás különbségeinek persze több oka van – nem csak a dialektikus materializmus, illetve az, hogy Drake és követői nem sokat törődtek a társadalomtudósokkal (és azok sem a SETI-vel – ellentétben pl. a szovjet nyelvészekkel).
Hanem az is, a szovjetek bizonyos értelemben szerencsésebb helyzetben voltak az amerikaiaknál (bármennyire furcsának hangzik is ma ilyesmit leírni szovjet és amerikai tudósok helyzetének összevetésénél), mert miután a hatalom úgy döntött, hogy az idegen civilizációk kutatása nem ellentétes a hivatalos ideológiával, lényegében akadémiai környezetben mozogva és az akadémiai elvárásokat figyelembe véve tevékenykedhettek. Az amerikaiaknak viszont a kezdetektől egyszerre kellett volna megfelelniük a tudományos elvárásoknak, hogy a tudományos világ befogadja őket (ami nem sikerült), és olyan mértékben felkelteni az adófizetők érdeklődését a kutatásaik iránt, hogy nekik is jusson állami támogatás (végül ez sem igazán jött össze).
De más volt a tudományos hátterük is: amikor az amerikai SETI vezéralakjai iskolába/egyetemre jártak, a behaviourizmus volt az elfogadott pszichológiai irányzat – márpedig az (némi egyszerűsítéssel) azt mondta, hogy az egyetlen értelmes kérdés, hogy a megfigyelt személy, állat, bármi hogyan viselkedik. Azt kérdezni pedig, hogy hogy látja a világot, mit gondol stb. teljesen tudománytalan, mert laboratóriumi körülmények között nem vizsgálható. Vagyis az amerikaiakban az rögződött, hogy egyszerűen nem lehet olyan dolgokat tanulmányozni egy hipotetikus idegen lénnyel kapcsolatban, amelyeket egy ember vagy egy patkány esetében sem lehetne. A szovjeteknél viszont – ismét csak mivel a hatalom rábólintott – elfogadottá vált a kibernetika, és ennek a rendszerszemléletű megközelítésébe nagyon is belefért, hogy az emberi intelligencia csupán az értelem egyik lehetséges, de nem egyelten lehetséges vagy kizárólagos formája lenne.
Végezetül pedig ott a sci-fi szerepe is. Az amerikaiak fiatal koruktól kezdve lelkes tudományos-fantasztikus irodalom olvasók voltak Wellstől és a Hugo Gernsback-féle Astounding Stories-től Edgar Rice Borrouhs-ig bezárólag (akiért Sagan egyenesen rajongott). Márpedig eze a művek – irodalmi igényességtől és színvonaltól függetlenül – alapvetően humanoid idegeneket szerepeltettek. Az „idegeneknek” talán még a kinézetük is hasonló volt, de ha az nem is, a motivációik, gondolkodásuk stb. mindenképpen olyan volt, mint a miénk (az pedig más kérdés, hogy a hard science fiction aztán nagyon gyorsan átvette a nem humanoid idegenek gondolatát, amikor az a 60-as évekre a tudományos gondolkodásban – a SETI-t megalapozó amerikaiak számára túlságosan későn – megjelent).
A szovjet tudósok viszont először akkor kezdtek azon gondolkodni, hogy milyenek lehetnek a földönkívüliek, amikor tudományos problémaként találkoztak ezzel. Tehát Sagannel és általában véve az amerikai SETI-kutatókkal ellentétben nem hitték azt, hogy mivel ezek a bizonyos hipotetikus fölönkívüliek nagyon is emberszerűek, ezért nem fog problémát jelenteni a velük való kapcsolatfelvétel.
Vagyis ha a „szovjet felfogás” vált volna meghatározóvá, akkor az egész kapcsoaltfelvétellel/kommunikációs nehézségekkel kapcsolatos hozzáállás sokkal kritikusabb – és a tudományos elvárásoknak sokkal inkább megfelelő lett volna. Kár, hogy nem így történt – és még szerencse, hogy a tudomány már eddig is képes volt számos esetben újra értelmezni önmagát.
Mint ahogy ennek a SETI esetében nagyon is itt lenne az ideje.

Az alábbi táblázat azt mutatja meg, hogy az idegenek létezése és a kommunikáció sikeressége szempontjából milyen elképzelések jöhetnek számításba (a „+” értelemszerűen azt jelenti, hogy „igen, így van”, a „?” pedig a kételkedést). Az „optimista” nagyjából megfeleltethető az „utca embere” (meg a legtöbb SF-film rendezője) által képviselt felfogásnak, míg a „pesszimista” (amelyhez én is sorolom magam) azt mondja, hogy egyelőre mindkét dolog erősen kétséges (de azért reménykedni mindig lehet).

seti-tablazat.JPG