A SETI sokak szerint valójában nem egyszerűen az idegen civilizációk utáni kutatás: amit keresünk, az „olyan, nagy rádiótávcsövek építésére való képesség, melyekkel csillagközi kommunikációt lehet folyatni”, mondja a fizikus John Billingham (idézi: Askhenazi, p. 81.), és a rádiótávcső, mondhatni, mindmáig a SETI címerállata. Ez azonban két kérdést is felvet: hogy miért éppen ez; illetve, hogy a rádiótávcső valóban szükséges és elégséges indikátora-e az idegen értelem létezésének.

Az ún. optikai SETI-nek ugyan egészen a 19 sz-ig visszanyúló hagyományai voltak, és bizonyos értelmben az is az optikai SETI egy formájának tekinthető, amikor a Naprendszer bolygóin értelmes lények építményeit keresték tácsővel, de Cocconi és Morrison 1959-es, a modern SETI-kutatásokat elindító cikke az esetlegesen értelmes eredetű rádiójelek detektálásával foglalkozott, és az első modern SETI-keresés, az OZMA projekt) is rádiótávcsöves észleléseken alapult (amúgy eredménytelen volt). Aztán még 1961-ben megjelent a Nature-ben egy újabb cikk, melynek szerzői: R. N. Schwartz és C. H. Townes azt vetették fel, hogy inkább optikai jelek után kellen kutatni – viszont a /0-as évekaz amúgy soha meg nem valósuló Cyclops-projektjéhez készülő tanulmányban az szerepelt, hogy a csillagközi por- és gázfelhők túlságosan könnyen blokkolnák őket. Úgyhogy csak az 1990-es évekre vált elfogadottá, amikor rájöttünk, hogy akár nem túl bonyolult technológiák segítségével is a Napnál a megfelelő tartományban ötezerszer fényesebb jelet tudnánk produkálni (Lamb, p. 27 – 29.).
Persze amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy miért nem optikai SETI a rádiócsillagászat helyett, akkor ki nem mondva bár, de abból indulunk ki, hogy az általunk használt látás a legjobb/leghatékonyabb/legalacsonyabb költségű. És azért ebből indulunk ki, mert jól bevált – többek között abból kifolyólag, hogy a földi légkör jól átenged bizonyos hosszúságú fényhullámokat, egy rádiótávcső-szemnek viszont túlságosan nagynak kellene lennie ahhoz képest, hogy mekkorák a földi élőlények, hogy jó felbontású képet kapjunk. Vagyis az evolúció az ilyen megoldásokat kiszelektálta (vagy kiszelektálta volna, ha egy élőlény ezzel kísérletezik).
A páros látószerv viszont annál jobban bevált, mivel egyszerűen produkál térbeli képet. Nem terjedt el viszont az élőlények feje hátulján/hátsó részén található, illetve esetünkben nem található harmadik szem: ahhoz a védekezésben jelentkező előnyhöz képest, amit ez jelentett volna, minden bizonnyal túl nagyok lettek volna az evolúciós költségei. És talán ugyanez igaz arra is, hogy a földi élet ahelyett, hogy külön szemeket fejlesztett volna ki a közeli és a távoli látásra, ezt egyetlen, állítható fókusztávolságú optikai eszközzel oldotta meg a dolgot(Askhenazi, p. 44 – 45.).
De azért korántsem biztos, hogy a miénk az „univerzális látási alapmodell”. Lehetséges például, hogy bizonyos körülmények között mégis megéri hátrafelé is látni – és elképzelhetőek egészen egzotikus megoldások is. David Brin például azzal a gondolattal játszott el, hogy mi lenne, ha egy idegen lény valamiféle természetes lézert használna távolságmérésre (uo. 51.). Bár „az érzékszervek és a gondolkodás bizonyos értelemben szorosan összekapcsolódtak” (uo. p. 43.), egy ilyen megoldás nem jelentené azt, hogy ez a teremtmény sosem jutna el a csillagászatig meg esetleg a más értelmes lények kereséséig (ami persze csak lehetőség, nem szükségszerűség). Ugyanis ne felejtsük el, hogy a rádióhullámokat mi sem látjuk „közvetlenül”: az általuk kirajzolt képet át kell „konvertálni” a szemünk számára. Amit a „lézerlátás” esetén (bármennyire is különbözzék az a miénktől) szintén meg lehet tenni. Tehát a konvertálhatóságnak köszönhetően egy ilyen egzotikus érzékszervvel rendelkező értelmes lény is végezhetne optikai vagy rádiócsillagászi megfigyeléseket, bár az ő csillagászattörténete nagyon más lenne, mint a miénk, akik azóta tudunk az „égboltról”, amióta látunk és gondolkodunk, és akiknél a rádióhullámok 19. század végi felfedezése után, nagyjából a rádiózás felfutásával és azzal a felismeréssel párhuzamosan, hogy az Univerzum sokkal nagyobb, mint korábban hittük, megjelent, majd pedig az 50-es évektől a SETI-n belül egy időre lényegében egyeduralkodóvá vált a rádiócsillagászat. Vagyis ha a Naprendszeren belüli értelmes élet keresésének az optikai távcsövek voltak az elsődleges eszközei, akkor a Tejútrendszeren belüli kereséseknek leginkább a rádiótávcsövek – ami persze felveti a kérdést, hogy ha a tényleges kutatást ki akarjuk terjeszteni „az egész Világmindenségre”, akkor megint csak új eszközökre (=új megközelítési módokra) lenne-e szükségünk.
Egy hipotetikus földönkívüli értelem viszont – „lézerlátás” ide vagy oda – nem biztos, hogy ugyanolyan megoldásokat alkalmazna, mint mi. Ugyanis amikor az optikai vs rádiójel kérdéskörét tárgyaljuk, akkor implicit módon abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a tudomány teljes. Értsd: mondjuk a 19. század végére minden olyan kommunikációs lehetőséget feltérképezett, ami a mi technikai civilizációnk számára elérhető volt.
Azaz itt nem arról van szó, hogy majd később találunk-e valami újat, hanem arról, hogy a lehetséges felfedezések közül nem maradt-e ki valami. Hogy úgy gondoljuk-e, hogy a tudomány az adott korban hézagmentesen kitölt minden rendelkezésre álló kutatási teret, és megtalált-e mindent, ami egyáltalán a módjában állt.
Mert ha nem, akkor hézagok maradhattak venne, csak éppen mi egyfajta útfüggésként minél messzebb jutunk egy irányba, annál kevésbé fogunk visszafordulni, és az alapoktól újrakezdeni a vizsgálódást. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy egy másik értelmes faj is arrafelé haladna, amerre mi, és innentől kezdve amikor a SETI-ről beszélünk, az egyik alapvető kérdés, hogy olyan-e a fizikai valóság természete, hogy megengedi, hogy teljesen különböző irányokba haladjunk, mint amikor egy hegytetőről különböző irányokba vezetnek lefelé az ösvények”, vagy egyfajta „minden út Rómába vezet” elv érvényesül, és előbb – utóbb például szükségképpen a rádióhullámoknál lyukadunk ki. Értsd: feltételezhetjük ugyan a természet uniformitását, de esetünkben nem tudható, hogy a különböző civilizációk esetleg gyökeresen eltérő problémákat tartanak-e fontosnak, és ennek megfelelően teljesen más dolgokra kérdeznek-e rá – ami ugye eltérő válaszokat eredményezhet (uo. p. 186). Többek között olyanokat is, amelyben a rádiótávcső nem szerepel (sőt, ad absurdum, a rádióhullámok sem – valamilyen, számunkra ismeretlen jelenség viszont igen.
Mindenki döntse el maga, hogy ezt tartja-e valószínűnek – az viszont nem döntés kérdése, hogy a Billingham-féle elképzelés arról, hogy a SETI = rádiótávcsöveket építő civilizációk keresése, mennyire védhető. Ugyanis itt az a probléma, hogy ezen feltételezés szerint egy, adott esetben bonyolult mintázatot mutató rádiójel egyenlő az idegen technikai civilizáció létével.
Ám ez tipikus logikai hiba: attól, hogy a „ha A, akkor B” igaz, nem biztos, hogy „B”-ből is következik az „A”. Ha alkalmazott tudományfilozófus vagyok, akkor ember vagyok – de attól, hogy ember vagyok, nem fogok szükségképpen alkalmazott tudományfilozófiai kérdésekkel bíbelődni. És hasonlóképpen: ha földi értelemben vett technikai civilizáció vagyok, akkor építhetek rádiótávcsöveket és sugározhatok ki jel sorozatokat, de attól, hogy valahonnét jelsorozatok érkeznek, nem szükségképpen van a dolog mögött technikai civilizáció. Billingham ott hibázik, hogy „az adott [technikai] eszköz komplexitását használja az intelligencia indikátoraként”, ám ez a kettő nem szükségképpen esik egybe, és „a mesterségesnek tűnő rádiójelek nem szükségképpen jelzik az intelligencia jelenlétét: lehet, hogy egyszerűen egy olyan, másik evolúciós paradigmára utalnak, mint amilyen a méheké” (uo., p. 81). És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen, más, olyan modellek képzelhetőek el az intelligencia vs „kollektív intelligencia” mellett, melyekkel esetleg nem találkoztunk. Mert az ugye senki nem gondolja, hogy a Földön már minden lehetséges evolúciós megoldás megvalósult.